fullasztó boldogságzavar
kinyitja a magánfélelem kamrájának ajtaját
a mentális egészség jól néz ki a képeken
láthatod a magasságot és a mélységet
hív, hogy jöjjél közelebb

azért vagy itt, hogy itt legyél, vagy csak a múltam árnyékaként
mintha emlékeznék mi a különbség.
amikor az álomország véget ér
szembe kell nézned a valósággal

visszhangzó kérdés csomagolja be az elmét
ajándék a jövőnek
a múlt súlya

gyere közelebb még egy lépéssel
a te döntésed
ez a pillanat örökké tarthat

lényegét tekintve mindegy,
hogy
a háború melyik oldala szippant magába.

egymásnak feszülő értéktelenség
a következő generáció lelkét nyomorítja meg.

halálesőben elmosódnak az ismerős arcok 
és egy önpusztító masszává válnak.

az igazság, az én igazságom nevében
vért és verítéket nem kímélve
kínzod magad, magadra hagyva.

szeretet nyelvünk a háború.

csak jót akarunk:
neked
romba döntve az életet

Önkéntes létöröm megvonás
aszkétizmusba hajlik
 de nem szent, 
hanem profán büntetése
az emberi tökéletlenségnek. 
Amit herdál, fogamhoz verem, fájjon, nekem fájjon, 
öröm nekem, ha nincstelenné magam önként teszem. 
Álszent büszkeség feszíti mellem, 

nekem semmire nincs szükségem! 
Jókedvem, erőm velem tart, 
máskor meg elhagy, 
Mint az árnyék, 
forog velem a hangulat. 
Ha megkörnyékez erőst az akarat, 
az ár, mit felszámol magas, 
s végül semmit nem ad.
De adna mindent, 
ha szemem nem lenne vak, 
mert ott volt az áhított, 
mint kértem, már hamarabb.
Eladom vagyonom, 
azt is ami nincs, 
de tűzzel védem 
mi egyetlen kincsem, 
az elvehetetlen,
a Szabad Akarat!

Élni sem vagyok köteles,

hess, hess el az útból, 
ki gáncsol és harcra kötelez, 
Háborúban nincs más csak vesztes 

nincs nyereség, nincs vágy a maradásra, 

csak szabadság van, hogy bárhonnan elmehetek, 

és nincs más vétek,

mint vad erdőben a megbolygatott darázsfészek, 

hogy belőle méz csurogjon ajkaimra! 
Kerülöm az erdő vadjait, a fácánleves lehet édes, 

de eljön az éjjel farkasüvöltő hideg leplével,

s ki vadon él, mind beborít. 
Kerülj el! 
Én sem háborgatlak! 

Míg nevem hallatán szívedben árad hideg fuvallat, 

ne kívánd alázatos mosolyomat! 
Kerülj el, míg a közöny langymeleg karjai át nem ölelnek, 
Kerülj addig, míg, hogy létezem vagy halok, 

neked már régen mindegy. 

szeméttel van tele a város, 
és én nyomtalanul eltűnök.

hullócsilllag kihaló fénye
az éjszakában,
egy be nem teljesedett kívánság,
valahol talán én vagyok

az elveszett illuziók folytogató magánya 

felébreszt.

az élet törékeny boldogság-burka
nem véd meg
adni szeretnél,
de kérni sem tudsz.

reményt, hitet, szeretetet.

cserbenhagyott szépérzéked
mardossa a lelked,
remegő kézzel még
megetetnéd az éhséget.

Míg szem ellát panelrengeteg
Balkonládákban kipufogóhangok berregnek
Ráérősen kopik az aszfalt kopogó félcipők alatt, kiskendőben
Pletykálkodnak a nénik
méltatlankodásuk felszökik az égig
Majd fázva dolgukra sietnek.
Az ég nyarat ígért,
De a higanyszál deret fon körénk 
hűvösek a szelek. 
Elmehetnék bárhova, 
lelkem mégis ezt a fotelt vágyja,
 Testen magzatpózban pihen. 
Áttetsző szemhéjam 
Szűri meg a kinti zajt.
 dallà komponálja a varjú énekét
És az intézményes gyerekzsivajt.
Testem a szőnyegre leterítem
Míg az egyre lassabban kering velem és
 elernyed szalmaszálba kapaszkodó
 két kezem. Legyen!

 Évszázad felét is megéltem, 
Májkrémet háromfele kentem kis darab kenyéren
Az éhséget mégsem ismertem,
Akkorára szabta gyomrom az élet,
 Hogy mindig úgy érezzem
 Kaptam eleget 
Felettem tető terem, élelem,
Akárhol is hajtom le a fejem.
Lefekhetsz ide mellém, 
Mannát adok vacsorára, 
Hollók hordtàk elém éjjel
Pihenj csak, egyél, te drága!  

Nem tudom, ki teremt bennem vágyat,
Ki terít nekem naponta asztalt és ágyat,
Ki adja az álmokat, számba a szavakat
De mindig érzem keze melegét.
Így lesz ez míg elér a vég, 
Ugye te vagy az aki engem megért?!

Akarsz-e velem álmodni, 
Vágyakat szív mélyéről kiásni, magocskába bezárni, nedves földbe rejteni, kedves szóval megigézni, majd mindent, mindent elfelejteni?!
Akarsz-e velem fűben hemperegve csodálkozni ahogy álmunk szárba szökken és elér az égig?!
Akarsz-e velem csodát várni 
Szemétdomb tetejéről 
aranyló napfelkeltét látni?
Akarsz-e a parton egy bögre teával filozofálni, jégmadár fészkét kikutatni, nagy marék porcsinba jóízűt harapni, akarsz-e minden éjjel velem aludni?
Akarsz-e velem
egyszer, 
majd mindenkorra
A föld színéről nevetve eltűnni?

Írjon verset az akinek gondja van!
Szedje sorba, csengjen ríme
Gondolatok özönébe
 igazságot ha belesző
elhiszi majd, hogy ez ő.
Mea culpa, vádirat, 
megbocsátás mi szavakat átitat,
 történelmet írhat egy életről
Mintha volna valaki mindettől,
S ha ettől emberré válna
 a lélek nem kényszerből hálna
 változó tükrében.
Írj verset te, nekem nincs mit mondanom!
Bárányfelhők égisze alatt álmodom,
s ha éjjel felverik álmom méltatlankodok,
 majd konstatálom, nincsenek más hangok
 csak a lázongó elmében.
 Nekem jó ahogy!
Azt mondtam verseket írok, 
pedig azok elsárgult papírlapok,
régmúlt idők, elásott, feltárt gondolatok,
azt hittem ez vagyok, 
pedig már nincs mit mondanom,
 megrágtam mind, mit találtam papírlapon,
 hogy többé ne tudjak semmit,
 és hogy versem se érdekeljen már
 senkit!
 

szobrot építek a szíved helyére

még nem tudom kiét

ez az ütemes taps tetemes embert

takar talán megjött a tömeg és

téged akar élve vagy holtan

rendeltetés szerinti használat

mindegy, hiszen hős vagy

megvolt a taps, most már

hajol meg, vagy menj tovább

látom benned a túlélő hajlamot

csak nem tudom, hogy én

mit akarok vagy sem

megtetted, amit kellett, most

mihez kezdesz?

leégett már az arcom

hamuvá lett a világ

átlépünk egy másik

dimenzióba

az álmod lehetek,

az életed nem

mint valamikor

nagyon régen

azt hiszem hogy nem lényeges

hogy te mondtad, vagy én kérdeztem

fényűző életed csukott szemmel semmit nem jelent

bekopogtatok hozzád. adj egy üres mondatot

nem nézek, nem is hallgatok

lassan ötven éves ez a monodráma, töretlen kör ez a karakterfejlődés mégse tudom hova visz

a hétköznapi dolgok levetkőznek

szembe köpnek az álmok

mindegy, úgy se tudok már aludni

hazaértem és már nem volt hazám

és elmenni se volt hová, de nem

kell félni a világ vége már csak

egy tollvonás

ülök a szarszagban,

hallgatom a víz csobogását

álmaim nem váltak valóra

várat még magára ez a

pusztulásra ítélt világ

az árnyjáték közelebb

hozza a falakat

lámpával festett arcok

keresik a létezésem

néha kívülállóként látom magam

bizonyos helyzetekben és

annyira én vagyok, de

érzem, hogy nagyon nem kéne

a hősök elvéreznek a mindennapokban

mi sem úgy gondolunk rájuk

A HŐSÖK már rég meghaltak, és nem hoztak megváltást

kézlenyomatunkat tesszük a földre, ami az ürből is látszik, de kit lövünk fel, hogy megnézze

hellóóó .. van itt valaki? vagy csak a fejedben beszélek, mint az örökkévalóság visszhangja?

hallóóó.. van itt valaki? vagy csak a fejebemben szólnak a hangok?

segítened kell!!! ha nem teszed meg, száműznek, és egyedül kell élned a világ végéig

Városi csóka
Műanyag parasztnak 
Mi jutott eszébe?!
Ki szeretne költözni 
Szaporán vidékre!
Unta szegény jámbor, 
Hogy ő télen-nyáron, 
Örökkön örökké
 Flaszteren járjon.

Ahogy így tűnődik 
Panelban a csóka, 
Hetedhét birtokát 
Mezítlábast járja.
Lép hát egy jó nagyot, 
Tudja mit kell venni,
Vízpartos telekre, 
egy jó nagyra, szert tenni!

Nincs ennél nehezebb 
Derült ki azóta
Eladták rendre mind,
Mit kifizetett volna.
Végül egy szemétdomb
 Lett osztályrésze,
Maga se tudta
mit higgyen felőle!

Nagyeszű gazdának
Kijár a rugója,
Nagy vígan beugrik 
A dombról a tóba.
Ki látta, gondolta,
Elment az esze,
El se mondom inkább
Mit hittek felőle!

Azt hiszem Paraszt vagy!
-szól az asszony 
simogató bókja.
S jókedvében az ember 
A telket ledózerolja. 
Van itt móka, kacagás, 
Sok munka,
szarlapátolás.

Stég épült, 
már víz alatt,
Csigák eszik
A paradicsomokat!
Az álmait ő 
Soha fel nem adja,
Így lesz vérbeli Paraszt
A városi csóka!

Formák bújnak ki a földből
Buborékok szénsavas italból
Felszínre jön a láthatatlan
Pillanat sem, szétpukkan
Mintha lett volna
Színeket ölt magára,
Textilbe, gondolatba burkolózik,
Várat épít belőle
Míg lényét eltakarja
S már a Napot se látja
Mi áttetsző lelkét
A világra hozta

nem akartam, nem is gondoltam rá
nem is váltasztás kérdése volt
és most is, kisgyerekként várom haza
mint halott anyám nem jöhet,

soha nem is jöhetett nem is kértem,
talán elmondtam egyszer
de csendre intett, és megkért
hogy ne mondjak ki, amit nem lehet 

tudtam jól, éreztem,hogy ez az
érzelem útvesztő
sehova se vezet, csapdába ejtem magam

sok mindent szerettem volna mondani,
de mind érdektelen
nem változtat semmin

Balkonládákban kipufogóhangok berregnek
Csicsergô nénik a flaszteren méltatlankodásuk felszökik az erkélyen
Majd fázva tovamennek
Az ég nyarat ígért,
De a higanyszál még összedörzsöli kezét, hűvösek a szelek.
Elmehetnék bárhova, lelkem mégis ezt a fotelt vágyja,
miben évek óta pihen.
Áttetsző szemhéjam megszűri a világi zajt.
dallà komponálja a varjú énekét
És a gyerekzsivajt. Testem a földre terítem
Míg az egyre lassabban kering velem, elernyed szalmaszálba kapaszkodó két kezem.
Legyen! Köszönöm, köszönöm, hála, hála!
Ti-ti-tá, ti-ti-tá, tá-tá, tá-tá, Galambok csipegetnek a levágott réten
Részese voltam szűkségnek, bőségnek,
Mégsem ismertem éhséget Kisebbre szabta a gyomrom az élet,
Hogy mindig érezzem Kaptam eleget Felettem tető terem, Akárhol is hajtom le a fejem.
Lefekhetsz ide mellém, Mannát adok vacsorára, Hollók hordtàk elém éjjel,
egyél! Holnap is lesz, ne félj, megálmodom mire vàgyom,
Reggelre az enyém!
Akarsz-e velem álmodni,
Vágyakat szív mélyéről kiásni? Akarsz-e várni magocskára, míg égig ér?
Akarsz-e velem csodát látni, Szemétdomb tetejéről együtt, aranyló napfelkeltét nézni?
Akarsz-e velem egyszer, majd mindenkorra eltűnni a földnek visszájáról és színéről?

Láthatatlanná merevedett hologramokban zizeg a létem,
már csak magamat látom, azt is csak aképpen,
ahogy villàm feszül az égen, egy pillanat a fényévek ölében.
Még szomjas vagyok, de mintha nem innék,
úgy tátom szàmat az égnek Alamizsnáért.
A nagyságot felemészti a távolság, homályba vész
Mi fájt, mi ég.
Lényemet színes kavalkád élteti, ezernyi ember illúziója dörren,
villan az égen, olvad egy fazék levesben, majd újrakezdődik.
Tudom, hol vagyok, karnyújtásnyira tőlem,
érintetlenül hagyva a sorskereket, egyszer duplàz,
máskor felez, hogy mi hajtja nem értem, mit kértem, arra emlékszem,
Mit kapok, azzal elégszem.
Ha ettem, elmosom tányérom, és nincs több kérdésem.

Párnád fejem alá teszem,
Még nem vagy itt,
De ez már a tiéd!
Éveken át gyűrheted fejed alá,
Mikor mellettem pihenteted testedet.
Ma mellettem haltàl meg,
Öreg testedet hagytad itt nekem,
Tudtad, mennyire szeretem minden részedet!
Szívembe költözött sok bölcs szavad,
és minden szavadban egy régi történet.
Leírok mindent, mert szólanom muszáj,
akkor is, ha az emlékezés lesz,
ki válaszol s hallanod kell,
mert szavam kínban és örömben is az égig hatol!
Zarándokutadra én engedlek,
tudom az utad merre fordul,
S tudom a helyet, hol utolérlek.
Szikkadt kézfejemre nézek,
Dolgom van itt, még élek,
Dolgom volt, hogy téged ezeddig kísérjelek,
érintselek és mosolyom őrízze melegen szíved.
Megírom előre, megírom utólra,
amikor most még nem vagy itt,
és majd már nem vagy itt, majd akkor újra!
Míg itt vagy szavam elakad, csak a szíveink dobbannak,
nincs szó, a tànyér, ha repül célba ér,
s minden a helyére kerül.
Csak semmit se kelljen megbánni csak szerettelek kezdettől,
csak szeresselek végezetül!
Gyűrött párnád fejem alá hajtom,
Várlak, vártalak, várj meg az úton!

isten hozott!

újra itthon, még ha nem is tudod, hogy hol van

körülnézel. színesre festett falak,
vagy egy haldokló ember gondolatának burka.

én vagyok az álom, amit abbahagytál álmodni

miért mondod ezt?
mi mást mondhatnék?

nem szólít meg a szótlanságod
együtt hallgatunk, halogatunk

kezünkben a megszáradt idő tétovasága
nem gyémánt csak hamu
a barázdáinkon eljátszott
hangulat karcos hangja, már nem ámít

tudjuk nagyon jól, amit tudnunk kell,
mégis úgy teszünk mintha minden ugyanaz volna

izzadtság az arcodon, inkább vér vagy könnycsepp
belefeletkezve a mába, most így könnyebb
újaértelmezett emlékek felszínre törnek

kézenfogva, a reménnyel,
sétálni a folyóparton,
de a végére nem maradt más,
csak az egymásra mutogatás
kilyukadt úszógumija,
hogy mentsd az életed
óceán közepén rekedt magányos sziget,
ahol mi vagyunk a kannibálok

Élére vasalt ürességben kikapart
harmadik szem homályos fájdalma
tágul beszűkült tudatba
míg kirobban a térből,
az idő megáll az otthon legmagasabb pontján
és visszahúzódik a pusztító erő,
nincs ellenség, élet van és meleg kakaó,
gyomorban lubickoló biztonság,
néhány perc majd távolodik rendje módja szerint,
szédítő körforgásban szemem lehunyom,
összemosódott zajok kívül világomon,
érthetném, de nem akarom.
Várakozó agyszülemények bíráskodnak az élet felett,
idegenek jönnek, harcra fel!
Savas vérrel ölöm az ismeretlen tükörképeket,
eltorzult arccal haldoklok,
míg az utolsó órában az elsárgult,
véreres szemekben magamra nem ismerek!

volt idő, élő és halott!

biztonságban tartalak,
mert nem tudom ki vagy:
kiléted valójában lényegtelen,
lehetnél akár te is, vagy
a fába vésett szív
szereplőjének egyike,
ugyanolyan jelentéktelen,
semmitmondó jelentéstartalom.

a szerelem cserekereskedelem
portékájából kifogyott, elhagyott tér,
időkapszula, kinyitásának értelmi volta
elhanyagolhatóan felesleges, pazarlás,
ami most is fogytán van, és soha sem volt igazán.

megmarad, ha bezárod,
de már te sem tudhatod,
hogy élő vagy halott,
és már abban se vagy biztos, hogy
melyik lenne a jobb verzió.

legyen ez egy vallomás,
szerelmi? vagy csak egy
beismerés.

lényegében lényegtelen, hogy
mit gondolok,
kezemben a papír, de
a kezedben az olló.

titkok megfejtése csak
újabb titkokhoz vezet
kergeted magad, hiába ..

Benyit a félelem a mennyország kapuján,
s látja hátamon vonszolom a reményt,
harsonák zengik a jövő titkait, teremteni vasakarattal.
Megremeg, ujjaim közül kifeszíti a jövőt a múlt,
az utolsó napok sem biztonságosak,
elveszhet minden ha nem is volt,
vagy kevésnek és könnyűnek talál.
Szépül a régvolt, kötelékek feszülnek szíved köré,
oldatlan maradt.
Talán azt hiszed mind te vagy,
mi voltál, és nem létezik a jövő.
Kezed utánam kap, de a képzet,
mint pitypang, sóhajodtól szerteszáll,
Felébredsz, mint ki álmodtál,
Tündérmese volt, gondolod.
Elindulnak a dolgos hétköznapok,
felélednek az ismert hangok, alakok,
járt utak, szobák, falak, míg elfelejted, hogy élek
És én éppoly valóságos vagyok.

Morzejelekké verődött hullámokon
Játszik a fénysugár
Árnyékot vetve mire
Éppen nem figyel.
Kiemelkedő tömegek,
Meglovagolt lehetőségek,
Cifra taréjok kápráztatnak,
Közben a felszín alatt
Az élet tömören hallgat.
Mi jő, annak
Láthatatlanul enged utat
S mikor távozik,
Önmagába záródik.
Csend a hangja,
Minden élő otthona
A mély Titkot őrző fészkében
Bújnak el a szelídek.
Míg a láttató világ
Fényben fürdik
Alant az élet sötétje
Árnyék nélkül lüktet,
Rendületlen
Életre keltve Lények millióit.
Letérdel a hódolat Rámagasodó hullámok előtt,
De lágyan aranyozza be a Nap A sima tükröt
Látóhatártól szemünk sarkáig.
Sápadt íríszbe rejtett Bizonyosság is megtart,
A szavak halkulón is igazak,
Míg a szív pihen Üzen az égnek a szerelem.

Egy évtized távlatában zakatoló hanggá csendesül
Minden vonat célra tart.
Az állomások mögött
Házak, emberek, életek
S városszéli temetők.

Felesleges már rohannia,
Nem hajtja az időt.
Szakad a hó nyakába,
Áprilisi tréfa.

Fél évszázad megtanította
Kacagni a holnapon,
Rózsaszirmot szórni a mára
Homokot a múltra.

Az élet mindennap
Váratlan vendég.
Most itt vagy
De nem voltál
Nem is olyan régen még.

Szíve kitágul, feszül a bordák alatt,
Az agy fedetlen, meztelen, szabad.
Csillagok ciripelnek
A szinapszisok között.
Lába alól el nem fogy az út,
Mindegyik járható

Legyen meg a Te akaratod!

Választ, s rajta jár,
Míg felsejlik a keresztút.
Egy követ odébb rúg.
Minden mi jön ajándék
Lehet szép, lehet rút,
A világ java, búja

Mindig egyensúlyban van, lesz,
S ha megnézed így is volt.
Elvei ébren tartják
Légy hű rendületlenül,
Pénzért, kegyért el ne add!
Akkor add, ha megtanultad
Elmúlik az igazság is,
S a gazságtól csupán
Egy iótában különbözik.
Hogy téved az meglehet
De míg hisz,
Követi a követ
Mit lába odébb rúgott.

Újságpapírba csomagolt lélek.
Dűlöngélő guru, botránkozzon ki ítél,
elmegy mind ki fél
Kemény beszéd ez, ki hallgatja?!
Udvari bolond ki szólni mer
Bölcsesség zeng, s a nép nevet
Isten bohóca, torz tükör
Nyelvet nyújtó önkép a komolyság mögött.
Röhög.
Kínban fetreng, álmodik s felejt.
Mindennap öli a holnapot.
Teremt, s a megtartó erőt minden kép ellen fordítja
Tudja, csak e romokon juthat a csúcsra.
Gazdátlan sziklák a parton
Népszerűtlen eszmék
Kunyhóban lakik az egyszerűség
Élet a neve
Csend a hangja és az üvöltő szél
Hallani a gondolatpiac fölött:
Utadról le ne térj!

embernek lenni soha nem volt olyan egyszerű,
mint manapság.

csak a népszerű eszmék mögé állunk,
de hangos szavaink néma tettekben csúcsosodnak ki.

amikor az álmok utolérik a valóságot,
és szembesülünk azzal,
hogy mit adott nekünk ez a világ,
és mit vettünk el tőle.
mit tettünk az élhető földért?

az utolsó figyelmeztetés pénzügyi jólétünk ellen szólt.
így csak a népszerű eszmék mögé állunk,
de hangos szavaink néma tettekben csúcsosodnak ki.

emberek vagyunk.
halálos vírus vagyunk.

csak a népszerű eszmék mögé állunk,
de hangos szavaink néma tettekben csúcsosodnak ki.

amikor becsukom a szemem, nem álmodom tovább,
már nincs sok hátra.
a visszaszámlálás elkezdődött, ahogy megszülettünk.

hangosan