Láthatatlanná merevedett hologramokban zizeg a létem,
már csak magamat látom, azt is csak aképpen,
ahogy villàm feszül az égen, egy pillanat a fényévek ölében.
Még szomjas vagyok, de mintha nem innék,
úgy tátom szàmat az égnek Alamizsnáért.
A nagyságot felemészti a távolság, homályba vész
Mi fájt, mi ég.
Lényemet színes kavalkád élteti, ezernyi ember illúziója dörren,
villan az égen, olvad egy fazék levesben, majd újrakezdődik.
Tudom, hol vagyok, karnyújtásnyira tőlem,
érintetlenül hagyva a sorskereket, egyszer duplàz,
máskor felez, hogy mi hajtja nem értem, mit kértem, arra emlékszem,
Mit kapok, azzal elégszem.
Ha ettem, elmosom tányérom, és nincs több kérdésem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.