Párnád fejem alá teszem,
Még nem vagy itt,
De ez már a tiéd!
Éveken át gyűrheted fejed alá,
Mikor mellettem pihenteted testedet.
Ma mellettem haltàl meg,
Öreg testedet hagytad itt nekem,
Tudtad, mennyire szeretem minden részedet!
Szívembe költözött sok bölcs szavad,
és minden szavadban egy régi történet.
Leírok mindent, mert szólanom muszáj,
akkor is, ha az emlékezés lesz,
ki válaszol s hallanod kell,
mert szavam kínban és örömben is az égig hatol!
Zarándokutadra én engedlek,
tudom az utad merre fordul,
S tudom a helyet, hol utolérlek.
Szikkadt kézfejemre nézek,
Dolgom van itt, még élek,
Dolgom volt, hogy téged ezeddig kísérjelek,
érintselek és mosolyom őrízze melegen szíved.
Megírom előre, megírom utólra,
amikor most még nem vagy itt,
és majd már nem vagy itt, majd akkor újra!
Míg itt vagy szavam elakad, csak a szíveink dobbannak,
nincs szó, a tànyér, ha repül célba ér,
s minden a helyére kerül.
Csak semmit se kelljen megbánni csak szerettelek kezdettől,
csak szeresselek végezetül!
Gyűrött párnád fejem alá hajtom,
Várlak, vártalak, várj meg az úton!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.