Légvonalban közeledő léptek zaját fül még nem hallja,
de egy sejtnyi világ apránként átrendeződni látszik,
duplázódnak a tárgyak, bár még hasznàlatlanul pihennek helyükön,
gazdára várva.

Csend van, mint vihar előtt.
Elrejtőznek a gondolatok, terveket sző álmában az ismeretlen,
pedig tudja lehetetlen.
A kölcsönhatások forgatagában jósolhatatlan kifutások várnak,
talpalattnyi föld a mában ami biztos és a szándék,
melyet ezer ördög sem másíthat meg, míg a szívben lakozik.

Csend van, kétely már nem hullàmzik,
az idő is naponta üdvözöl, jó baràtként,
szárnyait kiterjeszti ránk jutalmat ígérve a türelemért.
Majd eljön a pillanat, a valósàg kilép a virtuális térből,
lesz a test újra húsból és vérből,
és abban az egy vaskos ölelésben megterem a tömör jövő,
az esszenciája a mindennapok ízének,
az iránya a közös útnak, s megterem a bizonyosság,
hogy neked én, nekem te,
Jó vagy!