Benyit a félelem a mennyország kapuján,
s látja hátamon vonszolom a reményt,
harsonák zengik a jövő titkait, teremteni vasakarattal.
Megremeg, ujjaim közül kifeszíti a jövőt a múlt,
az utolsó napok sem biztonságosak,
elveszhet minden ha nem is volt,
vagy kevésnek és könnyűnek talál.
Szépül a régvolt, kötelékek feszülnek szíved köré,
oldatlan maradt.
Talán azt hiszed mind te vagy,
mi voltál, és nem létezik a jövő.
Kezed utánam kap, de a képzet,
mint pitypang, sóhajodtól szerteszáll,
Felébredsz, mint ki álmodtál,
Tündérmese volt, gondolod.
Elindulnak a dolgos hétköznapok,
felélednek az ismert hangok, alakok,
járt utak, szobák, falak, míg elfelejted, hogy élek
És én éppoly valóságos vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.