isten hozott!

újra itthon, még ha nem is tudod, hogy hol van

körülnézel. színesre festett falak,
vagy egy haldokló ember gondolatának burka.

én vagyok az álom, amit abbahagytál álmodni

miért mondod ezt?
mi mást mondhatnék?

nem szólít meg a szótlanságod
együtt hallgatunk, halogatunk

kezünkben a megszáradt idő tétovasága
nem gyémánt csak hamu
a barázdáinkon eljátszott
hangulat karcos hangja, már nem ámít

tudjuk nagyon jól, amit tudnunk kell,
mégis úgy teszünk mintha minden ugyanaz volna

izzadtság az arcodon, inkább vér vagy könnycsepp
belefeletkezve a mába, most így könnyebb
újaértelmezett emlékek felszínre törnek

kézenfogva, a reménnyel,
sétálni a folyóparton,
de a végére nem maradt más,
csak az egymásra mutogatás
kilyukadt úszógumija,
hogy mentsd az életed
óceán közepén rekedt magányos sziget,
ahol mi vagyunk a kannibálok

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.