Messzi tűzként lobogó
tisztán csillogó szemfény.
Lelked, föléd magasodó árnya
verseidnek hű barátja,
házfalat beborító repkény.

Szívem aludni nem hagyó
szüntelen izzó rejtély,
elmém titkos talánya,
bolygóm tövises rózsája,
kell, hogy enyém legyél!

Tollamnak sasszárnyat adó
fantáziaköltemény,
fehér lapok fekete múzsája
élettelenségem égő halála!
Talán fontos, hogy áltasson a remény
hogy ne szakadjon el szegény
önbecsapott szívem kerítőhálója!