Végítéletre várva
Földbe ásott talentumra 
nem ad kamatot 
se pénzváltó, 
se kereskedő, 
Nem gyarapodik kezei közt sem, 
csak körmei alatt a piszok, ahogy földbe rejti, 
amit kapott. 
Levegőt sem vesz, 
csak piheg, 
ne lássa senki, 
hogy kincset rejt. 
Ha néma marad, 
Választ sem vár, 
Nincs hazug szó,
Mit hallani fáj!
De hazug a csend is, 
Az el nem mondott, 
Mert valaki várja valahol
azt a hangot, 
Azt a mosolyt, 
Mit szája szegletére 
Odagondolt, 
Akinek Vagyok a neve.

Mégis kvarc ropog fogai közt, 
szemhéja fülledt párnákba nyomva, 
Varjak énekelnek fülébe
száraz ágakon lógva, 
Így telnek el 
Évezredek
 egy pillanat alatt, 
 S a kincs, kebelén
Csiszolatlan marad. 
Az utolsó sóhajra
Mikor ablakot nyitnak, 
Kihull öléből vádlón
egy csillogó széndarab

fejest ugrottunk a végtelenbe, de
az idő alakja
nem volt megfelelő, hogy
elnyeljen minket
menthetetlenné vált 
jövőnk lebegett a 
szemünk előtt, miért
nem kértünk segítséget
hogy egy kicsit szebb legyen
de a szépség relatív, és 
nem tetszett, ahogy 
mások festették le
isten is talán csak
egy van 
de nem tudom a 
nevét
eladott hitvány hit
egyik bábja 
én vagyok
magamnak játszom 
vagy nektek?
kereszte feszítve hogy
mutatok
mulatok-e veletek
mikor a végítélet már
csak egy bohózatnak tűnik
a látszat csal
szemünkbe néz
csontávzra húzott időben
gondolkodunk, de elsétál
valahova, ahol már
nem keressük

amikor találkoztunk a végtelen sem volt elég,
még többet akartál, letagadnád, de még most
is vágyakozol, de
karma pontgyűjtő füzeted üresen áll
hiábavalóságba veted a hited, és nem jön válasz
mire várhatsz még, vársz-e valamire, vagy
valakire?
sajnálom, hogy nem tudtam megfelelni
lemostad rólam a sminket, és nem az vagyok,
akinek elképzeltél
valahol törvényszerű, hogy bűnbe esik
egymás nélkül, mégsem tudunk segíteni,
csak képzeletünk szárnyal.
ha meg akarod menteni, a világot,
végezned kell velem, a döntés, és a módszer,
a te kezedben van, képzeld el milyen szép is lehet,
de már megtetted, és mi lett a vége?
a végtelen partján, parttalan maradtál

lelketek üdvösségéért imádkoztok, 
mikor milliók halnak éhen, 
jó létünk teli szájjal.

ítélkezik mások felett, 
feletted gyakorolt hatalmam 
kritizálnád,
ha lenne még kinek

már nincs üres szék
az asztal melett állva
szolgálsz és reméled
a maradékot.

nyomorba dönt 
a céltalan 
önazonosság eldobása.

nem vagyok jobb, 
nem is hiszem,
hogy megváltoztatsz.

együtt szenvedünk a saját,
szobánkban.

néha szerepet cserélünk,
de nem leszünk jobbak, mások

Titok

Ne kérd, mert nem mondhatom meg, 
hogy szavaim 
mit jelentenek!   
Van, hogy jelenlétük 
jelentéktelennek tűnnek, 
pedig jelek ők, 
üzenet 
az egyetlen Énnek! 
Példabeszédek ezek, 
jelek a félfán, 
jelöletlen 
sírhant előtt 
megállás némán. 
Még szól a szám, 
éjjel, mikor csend borul rám, 
lehull leple, 
s leszek titkoknak őrzője, 
az
alvó emberiség néma jelbeszéde, rejtjeles üzenet, 
mit nem fejthetek meg neked, 
hisz mindig minden 
ott van benned! 

Csak állj meg 
és hajts fejet! Én Vagyok! 
Ne féljetek! 

szemedből árad a fény, 
de lelkem sötétjét
már nem világítja be

hol vagyok, ha sehol 
nem kerestek, és miért 
nem találtok meg? 

életem egy apró 
félreértésen bukott el.

sorsközösséget vállalok, 
írom a hirdetésemben, 
de nincsen jelentkező,
mint egy szerelmi vallomás,
címzett és feladó nélkül

egy disztópiában élek veled,
ahol jézus is csak egy anarchista,
úgy iszom a szenteltvizet,
mint más a bort.

mondj értem imát, 
ha nem akarod, hogy akaratlan 
is áldozatul essél nekem.

néha megszentségtelenített 
álmod vagyok, kitörni 
nem lehet eldönteni, 
hogy sírsz, vagy nevetsz.

összegyűjtött boldogság 
maradékán veszekszünk, 
kérj ha kéred, s talán 
adok-kapok.

összefonod kezed, 
valahol szomorú 
szemedben a 
reményvesztett remény. 

tudod te is, megtettem mindent,
most máson a sor, hogy csinálkon valamit

tűröd még, tűröd ki tudja meddig.
imakönyv, és egy üres fogmosó pohár
a tükörből még néz rád,
legyen a hited szerint

Egyszerre minden lettem, 
csak bámultam a kék eget, 
s benne egy pillanatban 
minden elveszett, 
eltűnt a rajtam kívűl, 
énmagam szemponttá zsugorodtam, 
s a látható lett teremtett világom, 
melynek működése láthatatlan. Vak szemed általam teremtett,
tükörképe vak szememnek, ami nem lát már téged.
 Ajkadról szavaim szólnak, néha meglepő színes formákba bújnak.
 Ismertek, de alaktalanok a gondolatok,
 hallgatlak, pedig magamhoz szólok. 
Keverednek a hangulatok, 
elsimul az érzékelés, 
magamnak 
épp világot alkotok. 
Verset is írok, 
mert szeretek, 
azt mondom neked, 
de magamnak, 
mert te is 
csak én lehetek! 
Ha vitázom is, 
csak játékból, 
vagy, 
hogy meggyőzzem magam, 
hogy te 
nem belőlem nőttél, 
s mi kívűlem van 
az ismeretlen, 
pusztító veszély, 
gyermektalpak 
a homokvár romjain, s ha mondom, ne félj, magam bátorítom, 
hisz nem tudhatsz többet, 
mint én!
Hallod!?
Mondj egy viccet, vagy csiklandozz meg,
s mintha te más lennél, 
én úgy teszek! 

Ma kisütött a nap, 
tiszta az ég, 
és mintha a tiszta egen át 
ellátnék a világ végéig, 
s végestelen végig nincs más, mindenhol csak a kékség, 
sehol nincs az amit eddig
 látni véltem, 
amit elém tárt 
csalfa képzeletem, 
a harcok, amik torzzá tették az arcom 
nem történtek meg, 
az árnyak testetlen formák, 
meg nem érinthetnek, 
szándéktalan a létük, 
ártani képtelen önvalójuk nem lehetnek ellenem, 
mert sem ők, sem te, csakis én létezem!

Vágyakból nőtt árnyak magasodnak az álmok fölé. 
Anyagba fullad az érzés, tömörödik a hiábavalóság, 
boldogságot ígér a hiány,
szerezni mindhalálig! 
Apró öröm a pillanat, egy villanás,
majd sötétség, hideg lehellet, 
a test lázban ég, felégeti a lehetetlent. 
Kell még! 
A tegnap vágya valósággá érett mára,
holnap az öröm elköszön, ajkakon nem ül a hála,
csak a halál vágya, hogy 
Síva ébredjen, az újnak helyet teremtsen. 
A bent s a kint sóvár szemekre álmot hint,
szárnyat ragaszt az egérre, a tudat szintet ugrik,
piramiscsúcsról dohos verem mélyére, bárhol sátrat verhet,
lénytelen énje, éntelen lénye beköltözik,
határt húz a horizontra, éjjelente délibábbal játszik,
nappal borul rá az éj leple,
alszik vagy ébred, halott vagy éled,
nem tudja csak érzi, hogy nem múló vágya egyszer felemészti. 

akár szerethetnélek is,
nem kerülne többe
ez az örökbefogadott érzelem,
mint egy kiló kenyér

egy családban mennyi jut belőle,
és meddig tart ki,
egymásba kapaszkodó hiányérzetünk
éhséget sem oltja,

valami hiányzik még
valami mindig
kinek a hibája, hogy
nem lettem hibátlan

éhesen, szomjasan vártalak,
miközben az élet romantikája
egy szelet száraz kenyérbe sűrüsödött
leesik a földre,
mindenki belerúg, átlép rajta

a melledre írom: szeretlek,
hogy szex közben ne felejtsem el
neved úgy is oylan jelentéktelen, mint a
remegés, amikor elélvezel
senki nem tudja mire gondolsz
sok mindent elhittem, de benned még nem sikerült.
ez a kpacsolat üres városokon átívelő éjszaka
reggelre nem marad semmi, amit papirra írhatnánk
vádló tekinteted végigmér,
felizgulok.
valahova felírtam mit is kéne mondanom
fényáztatta érzelmeken lógva tévelygünk, mint
valami marionett babák

ha egyszer felfigyelnek rám,
én is felfigyelek rájuk.
megdöbbenek,
kik lehetnek, és mit akarnak:
tólem.
nem áll messze a remégyvesztettségbe
való kapaszkodás
Tíz ujjal ,pedig gépelni is maximum négy-hat újjal szoktam,
és a hangom is el-elcsuklik.
néma betűk mesélnék el történetem,
ha lenne még hallgató
közömbös hírek, közömbös embereknek
maradunk
életem egy unott hang, amire snki nem figyel
talált tárgyak osztályán talán van helyem,
de nem melletted, és veled
ez a kiturklát fájdalom,
látom, mindenhol,
tükröződő tükörképem az egész élet,
te, ti mindki itt és bárhol máshol
néma betűk mesélnék el töréntetem,
ha lenne még hallgató, halható
közömbös hírek, közömbös embereknek
maradunk

Csonkig égett erdőben sétálok, 
Mezítláb.
A hamuban szebb jövőt remélt gyémántok hevernek,
értéke szénné égett ideológia. 

Szellemi magasságok bűzlő mocsárba fúlva,
nem voltam fent még soha, 
idelent úgyis egybever mindenkit a föld pora,
nem szól senki, hogy ő jobban tudja, 
nincsenek szentek felavatva, 
a csók minden szájon puha, 
ha volna bűn, se tudná senki, 
merről jött és tart-e valahova! 
Minden vágy ostoba, 
mikor hamvai közt sétálva 
könnyet sem ejtesz, 
csak mész múlt nélkül a sehova!

vágytalanító ítélet,
mikor az érzelmeid
némák maradnak.

láttam a legjobbakat elbukni
sose tartoztam közéjük,
ezért halálom nem okoz
közfelháborodást

némák maradunk,
mint a csók a szájon,
amit sose szerettünk
fa nélküli erdőben
elveszve
a temetetlen múlt rám talál

nevető harmadikként visoznylag
sok emkéked van rólam,
és ha mégis lennének csodák,
amik taln három napig tartanak,
talán
összevesznék, hogy a ragnarök
csak a kezdet lenne.

azt hittem hogy szeretlek,
de rá kellett jönnm,
hogy semmi közöm hozzád.

ami volt is elköltözött,
nyár utolsó napján
beköszöntött az ősz.
visszatérő alkonyok
a nyugalom hangján szólnak hozzám.
felizgatnak

az élet hasonmásversenyén
nem érnék el helyezést,
helyzetjelentésem szétfoszlik
a térben, időtlen
kérés válaszra vár,
amit nem adhatok meg,
nem tudok, és nem is akarok

se veled se nélküled válaszhullám,
visszhangzik
nem hallak, nem hallom magam, nem is beszélek
miről és kinek, csend legyen odakint, vagy idebent

ha huszonöt évvel fiatalabb lennék,
a szemede is mondanám
milyen szép vagy,
és nem csak hideg éjszakákon
maszturbálnék rád,
de így csak eltakar a fény,

elképzelt valóságok egyikében,
vizbefulladt testemen lovagolsz a kádban,
árnyjátékként szerelmünk színpadán,
eltakar a fény,

ok és okozatként felcserélhetőek vagyunk,
én jöttem hozzád,
pedig nem is hívtál,
és nem is maradok,
máskor talőán te jönnél,
de eltakar a fény,
és nem veszlek észre,

észrevétlen múlnak el az érzések,
kézhez vett szívbemarkló látvány vagy,
ahogy távolodsz el, amíg el nem takar a fény

nevető harmadikként visoznylag sok emkéked van rólam, és ha mégis lennének csodák, amik taln három napig tartanak, talán, összevesznék, hogy a ragnarök csak a kezdet lenne.
azt hittem hogy szeretlek, de rá kellett jönnm, hogy semmi közöm hozzád, ami volt is elköltözött, nyár utolsó napján beköszöntött az ősz.
visszatérő alkonyok a nyugalom hangján szólnak hozzám.
felizgatnak
az élet hasonmásversenyén nem érnék el helyezést,
helyzetjentésem szétfoszlik a térben, időtlen kérés válaszra vár, amit nem adhatok meg,
nem tudok, és nem is akarok
se veled se nélküled válaszhullám, viszhangzik
nem hallak, nem hallom magam, nem is beszélek
miről és kinek, csend legyen odakint, vagy idebent

félelem s remény létezéselméletedben nem mindig megkülönböztethető,
remélem a félelem jobb lesz, mint a boldogság, amit közvetíteni próbáltál felém.
melletted vezekel a vágyam, lopott rózsfüzér illata, körbeleng a valótlanság,
kísértés, vagy sugallat

bűnöm a bűnhődés,
egy visszatérő gondolat,
a gyilkos mindig visszatér
a tett színhelyére,
de én mindig itt voltam,
lehet, hogy hozzám térnek vssza?

keresési képletbe helyzve magam sem bztos,
 hogy megtalálom a helyem,
 pedig mindig itt voltam
vagy csak visszarérek, mint egy gondolat

kezemben a kezed, nedves.
 mi történt, mi történhet,
 milyen történetet mesél el?

 ezt a stabilitást nem bírom,
 kell hogy  legyen valami más,
 ahol bűnhődésem, vágy, ahol
 valahogy máshogy is lehetne

segítséget kérek, tanulom,
 összebilincselt kézzel milyen az élet,
 félek, hogy a félelem már kevés,
az a kicsi ami volt is, már semmit nem ér
ez a világ nem az én világom,
 csak bohóc vagyok, és a nevetés nem nekem szól
jobb sorsa érdemes közömbösség az arcokon, elnyel a tömeg

a sötétben dobogó
szívem viszhangját
nem hallom, nem is érzem, hogy
kézen fogva a világ szélén
várunk, hogy begyógyuljanak
a sebek, amiket egymásnak okoztunk
ugrunk vagy maradunk
ki lesz a hős, kié a dicsőség
beléd temetkező szeretet hamvait
már elhordta a szél
szép ez a halotti maszk
felaksztva a többi közé
jól mutatja, mit is?
Már nem tudom, és
nem is érdekel.
Azt hiszem.
tessék a tiéd lehet

fullasztó boldogságzavar
kinyitja a magánfélelem kamrájának ajtaját
a mentális egészség jól néz ki a képeken
láthatod a magasságot és a mélységet
hív, hogy jöjjél közelebb

azért vagy itt, hogy itt legyél, vagy csak a múltam árnyékaként
mintha emlékeznék mi a különbség.
amikor az álomország véget ér
szembe kell nézned a valósággal

visszhangzó kérdés csomagolja be az elmét
ajándék a jövőnek
a múlt súlya

gyere közelebb még egy lépéssel
a te döntésed
ez a pillanat örökké tarthat

lényegét tekintve mindegy,
hogy
a háború melyik oldala szippant magába.

egymásnak feszülő értéktelenség
a következő generáció lelkét nyomorítja meg.

halálesőben elmosódnak az ismerős arcok 
és egy önpusztító masszává válnak.

az igazság, az én igazságom nevében
vért és verítéket nem kímélve
kínzod magad, magadra hagyva.

szeretet nyelvünk a háború.

csak jót akarunk:
neked
romba döntve az életet

Önkéntes létöröm megvonás
aszkétizmusba hajlik
 de nem szent, 
hanem profán büntetése
az emberi tökéletlenségnek. 
Amit herdál, fogamhoz verem, fájjon, nekem fájjon, 
öröm nekem, ha nincstelenné magam önként teszem. 
Álszent büszkeség feszíti mellem, 

nekem semmire nincs szükségem! 
Jókedvem, erőm velem tart, 
máskor meg elhagy, 
Mint az árnyék, 
forog velem a hangulat. 
Ha megkörnyékez erőst az akarat, 
az ár, mit felszámol magas, 
s végül semmit nem ad.
De adna mindent, 
ha szemem nem lenne vak, 
mert ott volt az áhított, 
mint kértem, már hamarabb.
Eladom vagyonom, 
azt is ami nincs, 
de tűzzel védem 
mi egyetlen kincsem, 
az elvehetetlen,
a Szabad Akarat!

Élni sem vagyok köteles,

hess, hess el az útból, 
ki gáncsol és harcra kötelez, 
Háborúban nincs más csak vesztes 

nincs nyereség, nincs vágy a maradásra, 

csak szabadság van, hogy bárhonnan elmehetek, 

és nincs más vétek,

mint vad erdőben a megbolygatott darázsfészek, 

hogy belőle méz csurogjon ajkaimra! 
Kerülöm az erdő vadjait, a fácánleves lehet édes, 

de eljön az éjjel farkasüvöltő hideg leplével,

s ki vadon él, mind beborít. 
Kerülj el! 
Én sem háborgatlak! 

Míg nevem hallatán szívedben árad hideg fuvallat, 

ne kívánd alázatos mosolyomat! 
Kerülj el, míg a közöny langymeleg karjai át nem ölelnek, 
Kerülj addig, míg, hogy létezem vagy halok, 

neked már régen mindegy. 

szeméttel van tele a város, 
és én nyomtalanul eltűnök.

hullócsilllag kihaló fénye
az éjszakában,
egy be nem teljesedett kívánság,
valahol talán én vagyok

az elveszett illuziók folytogató magánya 
sír az álmodban.

felébreszt.

az élet törékeny boldogság-burka
nem véd meg
adni szeretnél,
de kérni sem tudsz.

reményt, hitet, szeretetet.

cserbenhagyott szépérzéked
mardossa a lelked,
remegő kézzel még
megetetnéd az éhséget.

Míg szem ellát panelrengeteg
Balkonládákban kipufogóhangok berregnek
Ráérősen kopik az aszfalt kopogó félcipők alatt, kiskendőben
Pletykálkodnak a nénik
méltatlankodásuk felszökik az égig
Majd fázva dolgukra sietnek.
Az ég nyarat ígért,
De a higanyszál deret fon körénk 
hűvösek a szelek. 
Elmehetnék bárhova, 
lelkem mégis ezt a fotelt vágyja,
 Testen magzatpózban pihen. 
Áttetsző szemhéjam 
Szűri meg a kinti zajt.
 dallà komponálja a varjú énekét
És az intézményes gyerekzsivajt.
Testem a szőnyegre leterítem
Míg az egyre lassabban kering velem és
 elernyed szalmaszálba kapaszkodó
 két kezem. Legyen!

 Évszázad felét is megéltem, 
Májkrémet háromfele kentem kis darab kenyéren
Az éhséget mégsem ismertem,
Akkorára szabta gyomrom az élet,
 Hogy mindig úgy érezzem
 Kaptam eleget 
Felettem tető terem, élelem,
Akárhol is hajtom le a fejem.
Lefekhetsz ide mellém, 
Mannát adok vacsorára, 
Hollók hordtàk elém éjjel
Pihenj csak, egyél, te drága!  

Nem tudom, ki teremt bennem vágyat,
Ki terít nekem naponta asztalt és ágyat,
Ki adja az álmokat, számba a szavakat
De mindig érzem keze melegét.
Így lesz ez míg elér a vég, 
Ugye te vagy az aki engem megért?!

Akarsz-e velem álmodni, 
Vágyakat szív mélyéről kiásni, magocskába bezárni, nedves földbe rejteni, kedves szóval megigézni, majd mindent, mindent elfelejteni?!
Akarsz-e velem fűben hemperegve csodálkozni ahogy álmunk szárba szökken és elér az égig?!
Akarsz-e velem csodát várni 
Szemétdomb tetejéről 
aranyló napfelkeltét látni?
Akarsz-e a parton egy bögre teával filozofálni, jégmadár fészkét kikutatni, nagy marék porcsinba jóízűt harapni, akarsz-e minden éjjel velem aludni?
Akarsz-e velem
egyszer, 
majd mindenkorra
A föld színéről nevetve eltűnni?