Végítéletre várva
Földbe ásott talentumra 
nem ad kamatot 
se pénzváltó, 
se kereskedő, 
Nem gyarapodik kezei közt sem, 
csak körmei alatt a piszok, ahogy földbe rejti, 
amit kapott. 
Levegőt sem vesz, 
csak piheg, 
ne lássa senki, 
hogy kincset rejt. 
Ha néma marad, 
Választ sem vár, 
Nincs hazug szó,
Mit hallani fáj!
De hazug a csend is, 
Az el nem mondott, 
Mert valaki várja valahol
azt a hangot, 
Azt a mosolyt, 
Mit szája szegletére 
Odagondolt, 
Akinek Vagyok a neve.

Mégis kvarc ropog fogai közt, 
szemhéja fülledt párnákba nyomva, 
Varjak énekelnek fülébe
száraz ágakon lógva, 
Így telnek el 
Évezredek
 egy pillanat alatt, 
 S a kincs, kebelén
Csiszolatlan marad. 
Az utolsó sóhajra
Mikor ablakot nyitnak, 
Kihull öléből vádlón
egy csillogó széndarab

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.