Vágyakból nőtt árnyak magasodnak az álmok fölé. 
Anyagba fullad az érzés, tömörödik a hiábavalóság, 
boldogságot ígér a hiány,
szerezni mindhalálig! 
Apró öröm a pillanat, egy villanás,
majd sötétség, hideg lehellet, 
a test lázban ég, felégeti a lehetetlent. 
Kell még! 
A tegnap vágya valósággá érett mára,
holnap az öröm elköszön, ajkakon nem ül a hála,
csak a halál vágya, hogy 
Síva ébredjen, az újnak helyet teremtsen. 
A bent s a kint sóvár szemekre álmot hint,
szárnyat ragaszt az egérre, a tudat szintet ugrik,
piramiscsúcsról dohos verem mélyére, bárhol sátrat verhet,
lénytelen énje, éntelen lénye beköltözik,
határt húz a horizontra, éjjelente délibábbal játszik,
nappal borul rá az éj leple,
alszik vagy ébred, halott vagy éled,
nem tudja csak érzi, hogy nem múló vágya egyszer felemészti. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.