Rejtett porszem a gépezetben
Parány gyémánt csillog, vijjog az ágon
Szembe váj, vakon gördül,
lassan hull a mélybe tetemedre.
Mikor haltál meg?
Hallottak szavaid, hömpölyög a hangod,
sok száraz falevél, szél fújja magasba, élettelenek.
Ajkaid hidegebbek, rózsái merevek,
törvény zeng, bölcselet
Mondd hová lett, hová lett,
ami húzott, a szeretet?
Vakságod börtönébe nem folyik be sós víz,
kívül marad, nem áztatja fel terveid.
Kriptába zárt hallgatás, szóljon hang,
mikor harmadnapra eljön a feltàmadás.
Sötét árnyak siratófalat húznak tetemed köré,
azt hiszed élsz, mert tested még ráng,
fájdalmat üvölt, feszül de már érzed,
hogy földbe dől, mindened elnehezül.
Pilláid már lecsukódtak.

Siratlak, siratlak mindegyre,
s te nem érzed, távol jár már a lelked,
foszlik az ezüstfonál.
Elnyel a tágas óceán.
Szavaid visszhangok csupán,
örökös táncukat járják kopott sziklák között.
Ébredj, ébredj, ébredj!
Még hamvaim fölé kell állnod,
rémképes várakozásomban megcsókolnod,
mielőtt a szél mit sem sejtve lassan elhordja poromat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.