Lelked

előlem rejted, mikor pupillád

ezredtöredéken át exponál,

majd a pillanat észrevétlenségében

bezár.

Nem tudom mi fáj?!

Talán, hogy kilincsét hiába nyomtam

belső szobád ismeretlen rejtekének.

Mondd, hogy rám

ott semmi nem vár!

Elengednélek.

De te tűröd némán,

hogy üljem a küszöböd,

és nézed vakon,

ha mással röpülök..

Hangod

benned visszhangzik csupán,

szemeid mögé zárt lényedből

távoli tüzed

el sem ér hozzám.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.