gatisz 2012.03.12. 15:43

Metamorfózis

Az intézet folyosója sivár szürkeségében mintha ködbe burkolózott volna, a csend pedig olyan élesen hasította a levegőt, ahogy a böllér kése szeli a rózsaszín bőr feszességét hófehér és vérvörös puhaságba. A magas-széles, letűnt kort idéző ablakok függöny nélkül engedték be az ősz álmosítóan tompa fényeit, és a falak a málladozó festék által kirajzolódott valószerűtlen alakok táncával tették változatosabbá a nyomorúságos képet. A fiatal hölgy szorongva lépett be a nagy belmagassággal rendelkező rideg iroda előterébe, s nagyon csendesen szólalt meg, nehogy az itt uralkodó rendszer felbolygatójává váljon. A titkárnő csak egy pillanatra tekintett rá, majd a monitor felé fordulva közölte, hogy a doktor úr házon kívül van. Egy köteg papírlapra mutatva hozzátette, hogy azt üzeni, olvasgassa a számára itt hagyott dokumentumokat, amíg megérkezik. A frissen diplomázott pszichológus palánta megkönnyebbülve sóhajtott fel, s kényelmesen elhelyezkedett a vendégek számára fenntartott sarki fotelben. Nagy élvezettel vette kezébe az új olvasmányt, hisz mindig izgalommal töltötte el, ha az érdeklődési körének megfelelő információk birtokába juthatott, s kihasznált minden lehetőséget, mikor az olvasás által elmerülhetett saját kis világában. Átlapozta a köteget, minden oldalra vetve egy-egy pillantást, s a szíve nagyot dobbant, amikor egy vonalas füzetből kitépett, rendezett kézírással televésett iromány bukkant elő a száraznak tűnő, szakzsargont sűrűn használó, formanyomtatványszerű pszichiátriai és pszichológiai vélemények sokaságából.

Egy év és két hét telt el. Ezen időszak alatt megtapasztalt érzelmi hullámok homokszemekké morzsolták büszkeségem, önbecsülésem és önbizalmam. A napok hangulatai az ő reakcióinak fényében telnek. Van, hogy csodaszépnek látom magam, a tükör felülete királynői ékesség magaslatait vetíti elém, míg máskor bőröm lefoszlik arcom domborulatairól, szemem besüpped fejem masszájába, és hajam kusza szalmacsomó csupán. Éjszakánként arra ébredek, hogy sírok, és a szörnyű felismerések markolásszák a torkom, reggel pedig az ágyam mellett heverő használt zsebkendők hófehér kupacai emlékeztetnek síri éjszakám tortúrájára. Meggyőződésem olyankor, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy egyszerűen a jövőben minden érintkezési formát, mellyel felém közelít, visszautasítok.

Emlékszem, mikor először pillantottam meg Ádámot. A munkahelyi liftből lépett ki, s elgondolkodva meredt maga elé. Megtorpantam látványa hatására, s a töretlenül rászegeződött tekintetem sütő jelensége ki is billentette őt elmerült állapotából. Kedvesen rám mosolygott, s én annyira zavarba jöttem, hogy éreztem még a fülem is elvörösödik. A szemembe nézve sétált el mellettem, s a borzongatóan kellemes, hasító fájdalom a mellkasomban pulzált. Hihetetlen volt! Amint magamhoz tértem rohantam a főnökömhöz, hogy az ügye mindenképp hozzám kerüljön. Azt mondtam, ismerem őt valahonnan. Azzal sem foglalkoztam, hogy a megszokott menet alapján a titkárnő egyeztet időpontot az ügyféllel. A kézremegésem rövid és célratörő telefonbeszélgetésünk után még órákig gyötört, s a pulzusom kikívánkozott csuklóm vékony fehér bőrének áttetszőségén. Első találkozásunkkor viselkedésem egészen kislányos volt, csak nehezen tudtam kifejezni magam, később pedig csak elmerültem a hozzá kapcsolódó mérhetetlen izgalomban, a finom és simogató érzésben.

Az utcán álltam, s az újság a kezemben lassan közeledett a föld felé, mint egy tollpihe súlyú, merev, vékony lemez. A törzsem betontömbként nehezedett az utca hideg kövére, s a koponyám helyén mintha szivacs keletkezett volna, mely vérrel telítődve csurgatta pirosos-barna levét arcom érdesnek érzékelt bőrfelszínére, s én hiába pislogtam, minden elhomályosult. A környező világ távoli pontjai elmosódtak, s ahogy egyre közelebb került a pusztulás köre testem határához, fejemben a zúgás ordító szavakká formálódott. „Vége!” Az újságcikk egy színésznőről szólt, aki irodalmi munkásságával hívta fel magára a figyelmet, s akinek az élete párja Ádám, kétségtelenül. Az adatok mind ezt igazolták; a stúdió címe, a kiállításai. Az újságárus távoli hangja, s a mozdulatok melyek lelassulva követték a történések normális menetének fonalát, ez maradt meg. Ugyan ki érthette volna meg, hogy az utolsó reménységem szertefoszlott, mint a reggeli köd a magas hegyek fenyveseinek derekán, s hogy a bizakodás halványsárga színe számomra megszűnt létezni. Következő emlékem, hogy hason fekszem az iroda padlóján, miután órákat ültem a nyitott ablak mellett azon gondolkodva, kiugorjak-e rajta. Ekkor úgy éreztem, mintha mellkasom alatt tetraéder formában nyílt volna meg a föld, melynek csúcsa a bolygó belseje felé mutatott. Millió kéz karmolt felém, el akarták érni a belső szerveim, melyek az üreg szélein kapaszkodtak nyúlós, vöröses-rózsaszín és fehér inaikkal. A tüdőm, a szívem, mint nagyobb húscafatok, a légcsövem, mint groteszk óriás giliszta csimpaszkodtak üreges, meztelen testemen. A szívem még dobogott, hatalmasakat dobbantott, gürcölt az életért, nem akarta feladni. Rángatták az idegek, hogy ugyanebben a ritmusban lóbálja a körülötte úszó undorító foszlányaimat. Különös dolog volt, hogy kétségbeesetten definiálni akartam kapcsolatunkat. Talán, hogy értelmet adjak a lélegzésnek? Érlelődő és megérett, érinthetetlen és érinthető, tapasztalható és homályos, lélegző és fullasztó. Minden és a semmi egyben, melynek bizonytalanságát a fájdalomcsillapító elfedő hatásmechanizmusa alapján működő módokkal próbálom enyhíteni csupán. De mi mást választanék? A magányosság, s a kiterített érzelmek szőrös bőrfoszlányain haladjak egyedül utamon? Hát nem így a jobb? Hisz akkor úgy vesztem el végleg a föld közelségének gravitációs méltányosságát, hogy ő is ott van, periférikus látóterem állandó részese, s ha kialszik fényem hát ő az, ki színfoltjával utolsó homályos képem átkeretezi.

Egy jó ideig ott ülhettem teljesen mozdulatlanul, mert tisztán emlékszem a szobába vetülő árnyékra, ahogy lassan az arcomra kúszott. Akkor jelent meg a nő képe előttem, bár fogalmam sem volt róla milyen lehet. Egy homályos női figura rajzolódott ki és az érzés, amit ekkor hozzákapcsoltam az első és egyetlen volt, melyet valaha tapasztaltam vagy tapasztalni fogok. Hatására a torkomon, mintha váladék csorgott volna alá, s a szám kiszáradt, közben az ülepem zsibongani kezdett. Valami betegesen kellemes, bűzösen finom és fanyaran kocsonyás érzés volt. Valamilyen módon a közelében akartam lenni a nőnek, hisz Ádám őt szereti, s akkor a részese, s ha én a nő részesévé válok, az Ádám részese is leszek egyben. Egész napomat a gép előtt, a felesége után nyomozva töltöttem. Emlékszem, amikor először pillantottam meg a fényképét mélységes kín nyilallt belém, hisz kiderült, teljesen az ellentétem: markánsak az arcvonásai és alapvetően sötét karakter, sötétbarna hajjal és szemmel, kreolos bőrszínnel. A szemem ticcelni kezdett, elbőgtem magam és a festék vastag fekete csíkban szántotta végig az arcom.

Most éppen öltözködöm, figyelve az apró részletekre, hogy ruhadarabjaim az Ádám számára még ismeretlen csoportból kerüljenek elő. Olyan két hete nem tudom kiverni fejemből az asszonyát. Én dekoratívabb vagyok, és ez még jobban fáj, hisz ez csak azt bizonyítja számomra, hogy olyan belső értékekkel rendelkezik, amikkel én nem, s valamilyen szinten ez a verseny így esélytelen. Ha a külseje vonzóbb lenne, mondhatnám, hogy erről nem tehetek, hogy így születtem, s panaszkodhatnék a sors igazságtalanságán, megívva egy pár üveg bort, miközben sírva bámulom magam a tükörben. De így? S ráadásul egy színésznő. Ez mindennél rosszabb, hiszen ő is művész, mint csodálatom tárgya. Lelki szemeim előtt látom, ahogy ragyogó tekintettel szavalnak el valami verset, s látom, ahogy kiállításokra járnak, átbeszélik más művész lehetséges mozgatórugóinak tárházát, vagy a művek születése mögött megbújt érzelmek sokaságát. És én? Én egy 38 éves, hétköznapi, rendkívül ragaszkodó, hatalmas szívvel megáldott, önfeláldozó és végtelenül romantikus nő vagyok, aki sportban kiemelkedő, társas életben közkedvelt, jó hallgatótárs. Eldobott, koszos, használt papír zsebkendő, ami sokáig ül a zsebedben, és amikor összeszárad, még akkor is engedi, hogy használd. Szóval válogatom a ruhákat, és mindenképp kényelmesekre vadászom. Az izgalom a torkomban szólaltatja meg szívem dobogásának ritmusát, s a tenyerem nedvesen csúszik a kilincsen, ahogy kilépek a kapun az utcára. A cél a színház. Egy hete csinálom ezt, s azóta különös dolgokat tapasztalok. Minden este van egy pár perc, amikor szó szerint kívülről látom magam. A kép változik, s hol felülről, hol hátulról, hol egyik vagy másik oldalról szemrevételezem saját szánalmas figurám. Közben testi érzéseim megváltoznak, s hol orbitálisan nagynak és ormótlannak érzem magam, hol pedig vékonynak, cingárnak. Ilyenkor a környezetem hangjai eltorzulva jutnak el hallójárataimba, s az emberi beszédet hol felgyorsítva, hol lelassítva és vontatottan hallom. Tehát az asszony után kémkedek, de nem érdekel, mit csinál és kivel, az érdekel milyen. Figyelem a mozdulatait, a ruháit, a sminkjét, a gesztusait és a mimikáját. Azonban nem érem be ennyivel, a közelébe akarok férkőzni és hallani akarom, ahogy beszél és meg akarom ismerni a gondolkodását. Esik az eső, de engem egyáltalán nem zavar, sőt élvezem, ahogy a hideg nedvesség ráül a hátamra és átjárja a tüdőm. Beteges boldogsággal tölt el, hogy lassan belázasodom és csöpögni kezd az orrom. A fizikai gyengeség reprezentálja belső lelki világom, és így harmóniában vagyok önmagammal. Minden nap közelebb és közelebb settenkedem a bejárathoz, hogy amikor kilép a nő én ott legyek és rálássak. Ott van. Rövid férfias frizuráját furcsa sapka alá rejtette, hosszú lila ponchója eltakarja semmilyen testét, sminkje erősnek nem mondható, ám látványos, arckifejezése komor, elgondolkozó. Társai rendkívül nőies és karcsú színésznőcskék, akik csacsognak és kacarásznak hangosan, mire ő monológjában kifejti a mai színházvilág társadalomra kifejtett intenzívnek nem mondható hatását. Egy kép villan fel bennem, ahogy kezeimmel két oldalról préselem homlokát, míg a szemei lassan vérbe borulnak, s ő szánalmas vinnyogó hangot ad ki mindeközben. Azonnal elhessegetem a gondolatot, s zavartan felnevetek. Földbe gyökerezett lábakkal állok és bámulok az eltávolodó kis csapat után, miközben nyalogatom a számba csurgó sós taknyomat. A gyomrom kifordulni vélik helyéről, ahogy a feszültség nyomása tekeri, csavarja minden égtáj irányába. A szenvedés malma őröl, s én várom a végét. Telnek az órák és az üres utcát bámulom, a kíntól hangosan nyögnék, de már ahhoz sincs erőm. És ugyan mi értelme lenne? Csak a várakozás marad, hogy testem jelei lassan csökkenjenek, s engem az őrület elkerüljön végre.

Az ablak előtt állva bámultam az esőt, amikor az az érzés futott végig hátgerincemen, amit gyermekkoromban tapasztaltam a kórház ablakának támaszkodva, figyelve távolodó kis családomat. A kiszakítottság, elhagyatottság végső és visszafordíthatatlan élménye volt. A törés, amely többé be nem tapasztható, s repedésével kézen fogva kísér egy életen át. A kontrollálhatatlanság, a tehetetlenség és az ezekből fakadó bizonytalanság füstös ködéből rajzolódott ki egy olyan részem, mely eddig nem létezett. Másnap vettem egy lila ponchót, s a tükör előtt állva lilaságom elkápráztatott. Lassan fogalmaztam meg, ahogy az emlékezet az érzelmekkel elhomályosított percek kockáit élezi a memória vegyi folyadékának egyvelegében, hogy a mai színház mily kevés hatást gyakorol a társadalom különböző aspektusaira szemben a régmúlttal. Lázas szenvedéllyel dobtam le magamról ruhadarabom, lila foltja az ágyon, mint kivérzett holttest mélyre nyúlt nyoma.

Már elképzeltem és eljátszottam százszor a fejemben, hogy mit fogok kérdezni a portástól, hogy fogok viselkedni. Amikor a színház bejáratához értem olyan izgalom fogott el, mint amikor először léptem be az egyetem kapuján. A portás kedves bácsi volt, s tájékoztatott, hogy takarítónői állást tud felajánlani. A tekintetéből ítélve még folytatta volna elmondván, hogy a fizetés engem valószínűleg nem elégítene ki, én azonban beléfojtottam a szót, amikor lihegve köptem rá bizarr sikolyszerű igenemet. Összehúzta szemöldökét, s furcsállva mustrálgatott, de én lelkesen adtam elő előre begyakorolt mondókám a színházvilág és a színészek imádatáról, és a gazdag férjemről, aki eltart. Tetszett neki a romantikus történetem, s oly meggyőződéssel voltam képes ezt átadni, oly tágra nyitott, kissé flörtölős tekintettel, hogy miután megérintettem a vállát még egy teára is beinvitált magához. Nagyon elégedett voltam magammal, ahogy tudatossá vált számomra, kívülről mennyire elbűvölő vagyok.

Már egy hónapja dolgoztam a színházban. A volt főnökömből felmondásomkor kitörő megkönnyebbült sóhajon egyáltalán nem lepődtem meg, tekintve az elmúlt időszakban tanúsított nem túl fényes teherbírásom. Itt rendkívül precízen végeztem a munkám, s mindenkivel nagyon nyájas voltam. A feleség reggelente könnyedén üdvözölt a folyosón, s miután egy ideje módszeresen nem engedtem más takarítónőt szobája közelébe, eljutottunk odáig, hogy kifejezte elégedettségét munkámmal kapcsolatban. Kissé távolságtartó volt, de pontosságommal, udvariasságommal lassan beloptam magam a szívébe. Kilestem milyen újságokat olvas, s miután beszereztem az egyik kedvencét, rendszeresen úgy helyeztem el köpenyem zsebébe, hogy szobája takarítása közben neki szembe tűnjön. Megfigyeltem, hogy már többször is észrevette, de még csupán a szándék formált néma szavakat ajkára, hogy megszólítson. Aztán egy nap beszédbe elegyedet velem, mert szüksége volt hallgatóságra. Izzott a levegő körülötte, ahogy ecsetelte az egyik cikkel kapcsolatos szenvedélyes gondolatait. Elbűvölő volt. Aznap éjjel nem tudtam elaludni, csak az a jelenet járt a fejemben. Láttam, ahogy szikrát szórnak gyönyörű mélybarna szemei, ahogy mozognak keskeny ajkai, s vérvörös nyelve néha kibuggyan. Hallottam ruhája susogását karjai széles mozdulatai mentén, miközben kusza hajának puhasága szinte érintette arcbőröm. A következő alkalommal, amikor újból az öltözőjében volt takarításom ideje alatt, szintén elmerült egyik kedvenc folyóiratában. Emlékszem egy alacsony kis széken ült, s magához hívott, hogy mutasson valamit. Mellé állva hajoltam felé, s hallgattam sokatmondó, kissé dörmögő szavait. A feje búbját figyeltem. Rakoncátlan kisfiús fürtjei szétnyílva engedtek betekintést hófehér fejbőrére, szemhéján pedig néhány csillogó pigment árulkodott az eltávolított smink létezéséről, s finom kis szempillái remegtek apró pislantásai édes ritmusára. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megszagoljam. Érezni akartam az illatát, beszívni, s magamévá tenni, így hát közelebb hajoltam, s úgy tettem, mintha beleolvasnék az adott cikkbe. Térdem beleremegett a gyönyörbe, melyet közelségének puha finomsága okozott, s erőteljes zsibongás kerített hatalmába. Kívántam, annyira, hogy képes lettem volna leguggolva csókolni, simogatni, kedves szavakkal elárasztani, mindaddig, amíg ő az, ki odaadja magát nekem. Elfojtott nyögésem hatására meglepetten pillantott fel, s mivel arcom már oly gyakorlottan maradt kifejezéstelen úgy értelmezte rám is nagy hatást gyakorolt a cikk tartalma.

Éjszakánként nedves extázisban nyögdécseltem, s úgy tekergőztem az ágyon magam alá gyűrve izzadt ágyneműm testszagú bizonyítékát, mint az angolna, amikor a folyó keskeny szakaszainak társaitól zsúfolt kanyarait hagyja maga után. Összeszorított csukott szemem sötétségében finom bőrrel borított testrészek apró felvillanásai bolondították meg orrlyukaim járatait, s a sóhajoktól kiszáradt szám fájdalmas nyelésre sarkallta nyelvemet. Én remegve szorítottam melleim, hogy az iránta érzett szerelem borzongató mámora ne szakítsa oly erővel darabokra mellkasom nyers belsőségét. Tökéletlen testrészeid úgy gyönyörűek, ahogy léteznek, s úgy vágyom közelségükre, ahogy a szenvedélybeteg állandó vágyának tárgyára! Képzeletemben simítom finom bőröd, markolászom puha húsod, s kezeim oly területekre tévednek, melyek illata bódító mámorossággal töltik meg érzékeim szabálytalan edényeit. Látom a kéj keltette lágy ráncaid szemed körül, hallom nyögésed minden kellemes akkordját, s nyálam kicsordul ajkaid vélt érintésétől, míg ujjaim közt melled szétfolyva érinti nyelvem vörösségét, s boldogság ölel körül izgatottságod legmagasabb fokától.

Szemeim besüppednek meggyötört arcom árkaiba, összeszorított szám mentén fájdalom fakad a kiharapott sebekre, s én az ajtó minden vonását magamba rögzítem, szinte eggyé válok a fa apró rostjaival, ahogy ábrázatomat hozzásimítom. A szívem szapora dobbanásának ritmusára tör fel belőlem a szakadozott sóhaj, ahogy erőtlen karomat a levegőbe lendítem. Kopogok. A nő csendes, csak néhány szót motyog, de a másik hang dörmögő simogatása, s a simogatás pusztító azonosítása – Ádám - körbefonja ujjaim a kés nyelén, s egy pillanatra megszűnik a szuszogás, megszűnik az áramlás, s a szavak egyre hangosabbak fejemben:

Számíthatok rád Istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme.

Temess a karjaid közé,

ne adj oda fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,

mint lombjai a fának:

adj nevet, gyönyörű nevet,

párnát a pusztulásnak.*

Az ajtó kinyílt, s ő úgy pattant fel, mintha valami bűnt követett volna el az imént. Az őszülő halántékú pszichiáter összeráncolt szemöldökkel mérte végig, s amikor észrevette a lány kezében lévő füzetlapokat elmosolyodott. Lassan zárta be az ajtót, s közben morogta:

- Rendkívül értelmes, intelligens páciens. Legtöbbször szeretetreméltó, mindenkivel szót ért és kellemes beszélgetőtárs, máskor viszont követelődző, durva és agresszív. Olyankor naphosszat az ablaknál áll, mialatt egyik cigarettát szívja a másik után.

* Pilinszky János: Panasz (részlet)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pengnui.blog.hu/api/trackback/id/tr734312159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.