2011.07.07. 18:23
Grace, 2.fejezet
2. fejezet
Derült égből
Kérjük a Honolului gép utasait, hogy fáradjanak a 7-es terminálhoz!
Utolsó figyelmeztetés! A gép 30 percen belül indul!
Június 14-e reggel fél hét. Az órára sandítottam félszemmel, s a mellettem szuszogó férfira néztem. A férjemre. Hihetetlen. Mindössze néhány órája vagyunk férj és feleség. Jaj! És azt hiszem a parti is elég jól sikerült. Au! A fejem szét akart repedni. Próbáltam mélyeket lélegezni és belekortyoltam az éjjeli szekrényen álló vízbe, de a fájdalom nem enyhült. Nem is akartam arra gondolni, hogy két óra múlva indulnunk kell a reptérre, hogy aztán néhány órai repülőút után Hawaii-n landolhassunk. Nem szerettem a repülőket, de Josh gyakran rávett, hogy felüljek. Valamiért sosem éreztem magam biztonságban rajtuk, csak akkor tudtam felhőtlenül élvezni a nyaralást, mikor már újra szilárd talaj volt a lábam alatt. Szorongva néztem a két jegyre az asztalon és óvatosan felültem. Tudtam, hogy már nincs miért aggódni, hisz mindent gondosan becsomagoltunk jóval az esküvő előtt, s a bőröndök indulásra készen várnak.
- Az én gyönyörű, kívánatos feleségem – suttogta Josh kedves hangja mögöttem s végigsimított meztelen hátamon.
- Remélem Josh Parker nem azon agyalsz, hogy tudnál elcsábítani, mert arra jelenleg az esélyed egyenlő a nullával – nevettem fel és igyekeztem elhúzódni és megkeresni a köntösömet
- Ugyan már Gracie! – nevetett fel csengő hangján és ez a nevetés örökké felderített. Imádtam… ajaj…Grace jobb, ha összeszeded magad!
- Josh, két óra múlva a reptéren kell lennünk! – sóhajtottam fel, miközben élveztem lágy ujjainak simogatását a hajamon – Addigra le kell zuhanyoznunk, reggeliznünk kell és elbúcsúzni a szüleinktől.
- Egyetlen csókból még nem lehet semmi baj… - azzal megragadott, és erős karjaiba vont s formás ajkát az enyémre tapasztotta. Na, jó! … azt hiszem… egyetlen csók nem a világ… gondoltam, mialatt köd ereszkedett az agyamra.
Josh a csomagokat szedte ki a taxiból, mialatt a hatalmas kijelzőn próbáltam megtalálni honnan indul a gépünk. Elszörnyedve néztem végig a hosszú soron a becsekkolásnál és átkoztam magam, amiért hagytam, hogy elcsábítson. Milyen gyenge is vagyok!
- Josh Parker – zsörtölődtem – esküszöm, kinyírlak, ha az a gép nélkülünk megy el!
- Nyugi, Gracie – vetette oda könnyedén, félvállról, szinte hanyagul – Még rengeteg időnk van!
Idegesen az órámra pillantottam, és nem tetszett, amit láttam. Férfiak! Reménytelen… majdnem egy órába telt, mire végre sorra kerültünk és sikerült feladni a csomagjainkat. Josh persze közben nem izgatta magát, a Los Angeles Sun reggeli számát olvasgatta halál nyugodtan mellettem. Bennem persze forrtak az indulatok, elképzeltem, hogy pont az orrunk előtt zárják be a kapukat és nem tudunk felszállni a gépre. Na, nem mintha a repülés élvezetét hiányoltam volna, de azért valljuk be, az ember alig várja a nászútját főleg, ha egy ideje minden percét a munka és az esküvőszervezés töltötte ki. Sietősen pillantottam az órámra és türelmetlenül topogtam a lábammal valahányszor valaki értetlenkedett és húzta az időt. Egyesek igen ráérnek! Mennyi értetlen ember! Dühöngtem. Josh az ilyen felszólalásaimon nevetett egy nagyot, majd ismét a hihetetlenül izgalmas és érdekes baseball híreket tanulmányozta. Ismét meg kellett állapítanom: férfiak!
- Mozgás! – löktem oldalba imádnivaló férjemet, mikor végre a beszállókártyák a kezembe kerültek
- Szeretlek én is – grimaszolt és felvette a kézipoggyászunkat, s mint egy hűséges kiskutya próbálta tartani velem a lépést
Kérjük a Honolului gép utasait, hogy fáradjanak a 7-es terminálhoz!
Utolsó figyelmeztetés! A gép 30 percen belül indul!
Mikor ezt meghallottam még gyorsabban szedtem a lábaimat a nyomomban Josh-sal. Végigrohantam a hosszú folyosón és már szabályosan dübörgött a szívem. S akkor megláttam a pultot, ahol az egyik utaskísérő állt széles vigyorral az arcán. A légitársaság vörös kosztümjét viselte, a haja kontyban.
- Még időben – nyugtatott, mivel látta mennyire kétségbeesetten rohantam
- Hála Isten – szuszogtam - az ember jobban teszi, ha férfivel nem indul útnak!
Erre megengedett magának egy halvány mosolyt és szemügyre vette jóképű férjemet. Láttam a szemében megcsillanó irigységet, s azt az elbűvölő szemmozdulatot, amit Josh felé küldött mialatt elindultunk a ránk váró kisbuszhoz.
Rövidesen elfoglaltuk helyünket az első osztályon, amihez az apósomék ragaszkodtak. A gép Airbus volt típusát tekintve 330-as utasszállító. Az ülések kényelmesek voltak és kettesével álltak egymás mellett. Josh ült az ablak mellé, mivel tudta,hogy én rettegni fogok a fel és leszállásnál. A csomagot betette az erre kialakított szekrénybe a fejünk felett és bemászott, majd becsatolta az övét. Gyengéden megfogta a kezem és csókolgatni kezdte az ujjaimat.
- Nos, Mrs Parker, sikerült. Ahogy mondtam – nevetett önelégülten
- Na persze, -morgolódtam – tudjuk, tudjuk…a férfiak tévedhetetlenek… - lett volna még egy csípősebb válaszom is, de nem akartam elrontani semmit.
A gépen voltunk. Útban a nászutunkra. Ennyi elég volt. Próbáltam megnyugodni. Ez volt az egyik legkellemetlenebb tulajdonságom. Túlzottan precíz voltam. Mindennek, amibe belefogok, olajozottan kellett mennie, mindennek tökéletesre kellett sikerülnie. Talán ez volt az oka a kudarcaimnak, amiket rendszerint sokkal tragikusabban éltem meg, mint a „normális” emberek körülöttem. És azt hiszem ez volt az oka a sikereimnek is, hiszen a maximalistásom nélkül nem juthattam volna ennyire messzire, ilyen fiatalon. Mindig mindent megtettem, ami tőlem telt és mindig a legjobb módon. Nem ismertem lehetetlent. Nem is volt. Nem létezik olyan. Ha valamiben hiszünk azt meg tudjuk valósítani. Ha igazán akarjuk. Akkor és ott még komolyan hittem ezekben.
Az út elején, a rémes felszállás után, amit annyira gyűlöltem, kellemesen beszélgettünk Josh-sal s próbálta elterelni a figyelmem erről a cseppet sem felemelő érzésről. Az embert egyszerűen elfogja a pánik. A gép hirtelen felgyorsul és a hatalmas sebesség szinte hátra vágja az embert az ülésében. Mintha odapasszírozna, és nem lehetne megmozdulni, míg felemelkedünk. Aztán egy újabb kellemetlenség, ami a nyomásszint egyenetlensége miatt jön létre a füldugulás. Jaj de utáltam azt is! És persze miért is ne, nálam jó sokáig tartott. Nem értettem soha, miért akart az ember repülni. Gondoljunk csak Ikarusz történetére, ha többet akarunk, mint amit Isten nekünk szánt megbűnhődünk! Az embert Isten a földre teremtette. Számomra a repülés felért magával az ősbűnnel… mintha ezzel is ellenszegülnénk az ő parancsának. Persze sokan megmosolyogtak e gondolatok hallatán, mintha egy öregasszony szájából hangzottak volna el, nem pedig egy 27 éves művelt nőéből. Akkor is ha lenne más megoldás, mert hát valljuk be a hajókat se kedvelem, hogy eljussak Hawaii-ra, akkor biztos ez lenne az utolsó lehetőség, amit választok. Mondjuk időutazás vagy varázspapucs…De sajnos 2008-ban ezek még nem léteztek. Próbáltam a gondolataimat valami pozitívabb esemény felé terelni, miközben Josh mellettem békésen hortyogott. Elképzeltem, hogy a szigeten vagyok. Lent fekszem a forró tengerparton, a meleg homok apró és selymes szemcséi a bőrömet simogatják, miközben a lágy szellő megérint. 10 nap! Csak mi ketten. Nincs munka, se rohanás, se stúdiók, se megbeszélések, se semmi. Nem kell átírnom egy újabb részt, Joshnak nem kell bent maradnia egész éjjel, hogy animáljon valamit. Nem kell azon aggódnunk, hogy fogadják az emberek a mesét. Pihenés. Béke. Szeretet. Mennyország. Csak ezek fognak létezni 10 hosszú napig.
Valami fejbe vágott. Elég erős volt az ütés. Ijedten nyitottam ki a szemem és megláttam a csomagomat az ölemben. A gépen kiabálás volt, a stewardessek próbálták megnyugtatni a sikítozó embereket, akik pánikszerűen menekültek valami elől. Biztos álmodok. Nem kellett volna meginnom azt a pohár pezsgőt. Olyankor mindig valami vadat álmodok. Sajgott a fejem és mikor megérintettem, láttam, hogy vérzik. A fenébe! Jajdultam fel. Aztán Josh-ra néztem. Ő is most ébredezett. Ijedten pillantott körbe és erősen szorította a kezem. A zajok nem csitultak, sőt egyre inkább felerősödtek. A gép hirtelen rángatni kezdett, lámpák villogtak. Na, most akkor mi van? Álmodok, vagy ébren vagyok? Remélem, hogy csak álmodok. Ismét Josh rémült arcára néztem és halványan hallottam, amint azt suttogja, szeret. Majd a gép még nagyobbat rázkódott. S akkor valami nagy talált el. Iszonyúan fájt, alig kaptam levegőt. Elsötétült minden… Zuhanni, majd sodródni kezdtem… Valami körülölelt. Valami légiesen könnyű vett körül. Lebegtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Az álom folytatódott. Próbáltam kinyitni a szemem, de akkor valami magával ragadott és húzott le a mélybe. Rájöttem mi az. Víz. Töménytelen mennyiségű víz vett körül és az örvény magába szippantott és sodort. Mélyebbre és mélyebbre. Éreztem, ahogy a tüdőmből kiszorul a levegő és egyre kevesebb oxigén van a szervezetemben. A bordáim annyira fájtak, szinte átszúrták a mellkasom. A fejem zúgott, a fülem eldugult. Levegőért kapkodtam, de csak még több vizet sikerült nyelnem. Fuldokoltam. Ijesztő érzés volt. Menekülni akartam, küzdeni az életemért, de nem volt hozzá erőm. Próbáltam a hatalmas erejű lefelé rántó víztömegből kiszabadulni, de nem ment. Aztán elfogyott a levegőm. Nem marad semmi. Az addigi értelmetlen kapálózásomat felváltotta valami egészen légies állapot. Már nem éreztem, hogy bármi is fájna. Már nem éreztem az örvény sodrását. Már nem éreztem semmit. Vége. Tudatosult bennem. Meghaltam. Fura érzés volt. Semmi fájdalom, semmi kétségbeesés, csak a béke és a csend. Isten közelségét éreztem. Felém nyújtotta a kezét, hogy kihúzzon a vízből és felemeljen magához a mennybe. Ennyire egyszerű volna? Ennyire egyszerű meghalni? És ennyire békés, nyugalmas a halál? Ettől rettegünk egész életünk során? Elmosolyodtam a gondolatra. Aztán eszembe jutott Josh. A pánik hulláma egy röpke pillanatra végigsöpört rajtam, de tudtam, hogy ő rendben lesz. Tudtam, hogy szeret és tudja, hogy én viszontszeretem. Nem volt miért aggódnom. Útban voltam a fény felé, amin túl Isten várt rám.
Valaki hatalmas erővel ragadott meg. A bordáim beleremegtek és ismét belém hasított a fájdalom. Olyan elemi erővel tette, hogy azt hittem meghalok. De hiszen már halott voltam… vagy mégsem? A nyomástól a fülem újra bedugult, a fejem pedig szinte lüktetett a fájdalomtól. Ezt már biztosan nem fogom túlélni. Lehetetlen. S akkor megláttam az ismerős arcot a vízben. Valamit mutogatott és húzott maga után. Felfelé. Ki a vízből. Hiába tiltakoztam, hogy nekem itt jó, itt béke van és nyugalom, ő csak még erősebben szorított. Aztán egy nagy hullám csapott rajtam keresztül. A nap perzselte a bőröm, s a tüdőmben felgyülemlett víz a felszínre tört. Köhögve köpködtem ki, mialatt úgy éreztem szétszakadok. Ez lehetetlen. Próbáltam koncentrálni hol lehetek, de nem tudtam gondolkozni. Nem emlékeztem rá. És a megmentőm is eltűnt. Egy embert pillantottam meg a vízen úszva nem olyan messze tőlem. Lebegett. Akárcsak néhány táska és alkatrész. Tisztán emlékszem rájuk. Aztán ismét felbukkant ő. Az arca olyan gyönyörű volt. Ragyogott. Nem látszott idegesnek, sem aggódónak, csak egyszerűen annyira békés volt. Mint az előbb, mikor azt hittem meghaltam. De hálát adtam az Úrnak, hogy visszaadta az életem. Hiszen Josh is itt van, jól van. Vele kell maradnom. Nem hagyhatom el. Próbáltam felé úszni, de nem bírtam. Ahogy megmozdultam a fájdalom hulláma hasított ketté. Pánik fogott el. Nem tudom követni. Josh nem hagyhat itt! Nem mehet el nélkülem! És nem is tette. Odaúszott hozzám, erős karjaival átfogott és magával vonszolta erőtlen, összetört testemet. Valami nagy és lapos úszott előttünk. Josh könnyedén elérte és feltuszkolt rá. Ahogy hason feküdtem a fájdalom ismét belém nyilallt. Újabb adag vizet köhögtem fel, de a köhögéstől csak még rosszabb lett minden.
- Csak maradj nyugodtan. – súgta felém Josh és ő nem mászott fel erre a valamire – Nemsokára jön a segítség – ígérte.
- Jó… - nyögtem, de minden kiejtett szó, mint egy szög fúródott belém
- Szeretlek és hiányozni fogsz – végigsimított az arcomon. Az érintése mintha elmulasztotta volna az összes szenvedést és fájdalmat.
Nem értettem miért mondja így. Olyan volt, mintha búcsúzna. Hiányozni fogsz. Ezek a szavak csengtek a fülemben. És mikor kinyitottam a szemem, nem láttam sehol. Josh eltűnt. Egyedül lebegtem egy ismeretlen tárgyon, a víz közepén. Körülöttem hullámok és csend. Minden elnémult. Kísérteties volt a hallgatás. Féltem. S a fájdalom is visszatért. Imádkozni kezdtem Istenhez, tudtam, ő meghallja. Tudtam ő segíteni fog. Megment. Engem és Josh-t.
A szemeim a fájdalom hatására lecsukódtak és nem bírtam őket újra kinyitni. Lassan ismét az öntudatlanságba sodródtam az egyre maró fájdalom elől.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szabóada 2011.07.09. 14:39:32
szóval gratulálok! :)
szabóada 2011.07.11. 11:33:27
