Óh, mennyi Lélek, de tán mind egy,
ki képzeletemmel játszódni vágyik.
Szivárvány lelkem szalagjaiból választ szemfedőt,
s én perdülök, szédülök széllebbentett fodraim közt,
ahogy a pillangószárnyon kacarászó lét önmagába merül
a végtelen kék egen. Valaki velem.
Míg a lebukó nap perzselő útra nem ejt,
porból levén porral elegyítve vágyaim.
Gyönyörű földi kín!
S a tudat tiszta, míg a Hold,
el nem zavarja végleg a Napot.
Leoldja szemfedőm, hogy lássam:
mezítelen és egyedül
vagyok.