Önjelölt,magában rejlőegyedüllétkínzó csendjeMagával harcola szív, s az elme.Térben,időbenelveszetttalapzata aboldogságnak.Ledöntött szoborHelyénkeresztre feszülő bizonytalanság.Gondolathálóba,csapdába esettéletedbennem vagy egyedül,átölel azUniverzum csendje

Életképtelen élet képletem emberek közt tömeg, félelem magába húzódó csigavilág egyedüli elbújt rejteke csendben figyel. Némaságot fogadott, nyitott szemek, hálót szövő bizonytalanság, nem érdemel többet, mást az elérhetetlen csigavilág.

„Tarka-barka színekbe öltözött álom szép rét. Pirosló virágbokor hívó szava, szétterülő illatorgia. Mosolygó arccal, szívbemarkolóan, füledbe súgja Köszönöm a mosolyba fulló megannyi évet, éjszakát Számtalanszor összeszámolt élet pillanat vezette búcsút intő kéz. Kérlek ne félj, egyszer…

Önbántalmazott lélekkép torz mosolya. Megijeszt   Ilyen lennék?   Vágy parancsa, félő magány.   Szerelmen innen és túl.   Elfordulnál, vagy harctalan, megadva magad.   Az ember már csak:   Emlék