2012.04.03. 17:05
Menettérti
Az utolsó képet is letörölte fényképezőgépéről. Minél kevesebbet hagyjon örökül az emlékek martalócainak. Épp elégszer lopták meg életében is.
A barátaival töltött csendesen vidám percek lenyomatai egyenként és véglegesen tűntek el.
Már csak az emlékeit kell zárolnia vaspáncéllá merevedett koponyájában. Csak ennyi? Nem. Hiszen földi lényegülései, kiknek jövőjébe születésük óta be van vésve létezésének megmásíthatatlan valósága, nem feledhetik.
S mégis! A vasúti töltés szürke kavicsai rezgőn kínálják a távolba, vagy a legtávolabbra röpítő nehéz fém végtelen karjait, s a féktelenül száguldó monstrum máris elementáris erővel vágja pórusaiba szabadító leheletét, megtelítve mellkasát a kitágult hörgők térigényével.
Ekkor lett végleges az elhatározás, hogy legközelebb nem csak hidrogén és oxigén molekulákat enged be pórusain át a testébe, hanem a mámor magasabb fokán, egy nagyobb ütközetben sejtjeit viszi nászra, táncba fogva az eközben eltolódott fém rácspontjait.
A mezítelenek nyugalmával rúg arrébb egy követ. Nem mintha nem lenne jó helyen, csak úgy, hogy máshol legyen. Gondosan fésült haja zászlót bont a szélben, s a selyemszalag gúzsba kötő hatalma némán elegyedik a porral, mintegy hirnökeképpen gazdája hamaros érkezésének.
Az élet kérdéseinek sikamlós talaját homokkal fújta be a szél, hogy mezítelen lábujjai közé bújva, hűsítve melengesse keblén a minden kétséget kizáró okot: élhetetlenné építette életét. A dimenzióváltás lehetősége most új, rövid távlatokat nyitott meg előtte, mivel már nem volt mást vesztenie, csak az álmait.
Már csak pár földi gondolatokat tettető nap és jöhet a mérhetetlen fizikai fájdalom mámora, ami egyszer s mindenkorra meggyógyít minden evilági kínt.
A következő vonat a mámor ígéretével közeledett felé.
Jegyet váltott…
Most sem integetett.
Már a felszállás pillanatában védelmezőn rejtette el a jelen földrajzi helyzet tudatától a monstrum zárt rendszere. Földrajzilag tapodtat sem mozdult, de lelkében már elmerült a halálsoron állók utolsó vacsorájának élvezetében. Még azelőtt csömörlésig eszi magát! Úgy sem lesz érkezése, hogy gyomorrontást kapjon az élet élvezetétől. Lassan húzott ki a szerelvény az állomásból. Hát megtette.
Lényegtelenné vált az idő porszemcséinek lassú csorgása, hiszen már akkor megérkezettnek volt nyilvánítható, mikor búcsúcsókkal lezárta hovatartozásának fekete dobozát.
Smaragdzöld mosoly közeledett felé, átragyogva a gőzölgő aszfalt fülledt levegőjét. A kilométerek százai is gyorsabban elfogytak, mint a peron hosszúra nyúló léptei. Mozdulatlanságában terv szerinti hirtelenséggel lepte meg az ajkára csókolódó mámor, melynek átlátszatos zöld vizében végtelen nyugalommal merült el. Ujjaira kulcsolódott a jelen édes bizonyossága: megtörtént. E nélkül a megtapasztalás nélkül kár lett volna átadnia magát, nem csak az élet enyészetének, de a halálénak is.
És utazott lélektől lélekig; test a testtel, lélegzet a lélegzettel érintkezve.
Sokszor félelmetesre nőtt egyedüllevőségének árnyéka, mert a körülötte lévő emberek csak a pillanatnak kölcsönözték jelenvalóságukat. Nem is tehettek mást. Köreik az ideiglenesség bizonyosságával érintkeztek, szőhetetlenné téve minden hosszú távú terv fonalát. Hosszú vajúdás árán sem születhetett valóságra egyetlen olyan álombéli valószerűség sem, ami a másik sorsát is hivatott lett volna irányítani. Bár sokszor fenyegetőn vetette magát a partra egy-egy nagyobb hullám, végül mindig visszahúzta cseppjeit medrébe, nem is építve, nem is rombolva sem az ő, sem a más parton álló homokvárát.
Útjaira kalandvágy kísérte, s a félelem nyitott ajtót, mikor hazatért. Bár egyetlen útjára sem kísérte el, mégis mindig bizonyossággal és illedelmesen várta, hogy kifogyjon lába alól az út és visszatérjen eszmerendszerének utált, de biztonságot adó falai közé. Nem ismert mást. Csak hallomásból értesült más dimenziók létezéséről, de akárhányszor is akart hidat építeni az ismeretlen fölé, sorban zuhant a mélybe minden egyes műgonddal égetett tégla.
Volt hogy gerjesztett lejtőkön a nyolc kerék irányíthatatlan gyorsasággal repült az újabb keresztút felé, ilyenkor játszadozva nézett szembe az oldalirányból támadó orosz rulettel, de még mielőtt valóban bekerült volna a veszélyzónába, a STOP tábla fémes ölelésében újra csak biztonsági játékra váltott át. A felszökő adrenalin pár percre újra kielégítő mértékben éltette, és hazafelé már az önbizalom hajtotta a kerekeket.
De ezek az apróságok nem változtattak a tényen, hogy rövid távú terveit az utolsó vacsora részeként már megvalósította.
Csak az idő lusta lábait húzta, hogy kísérje még egy darabig, de így is félő volt, hogy a rációvá váló álmok, egy időegységnyi megtapasztalás után már nem fogják inspirálni és kár lesz hosszú távú terveire hivatkozva abbéli felfedezését félretenni, hogy a hasonló vonzatú megtapasztalások unalomba torkolva teszik egyre sivatagosabbá életterét, melynek tágítása csak az univerzum tágulásának mértékével lehet arányos, ellenkező esetben ...
10 komment
Címkék: élet vonat álmok
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szabóada 2012.04.12. 07:50:16
pingwin · http://pingwin.blog.hu 2012.04.12. 13:23:08
elolvastam, és tényleg olyan fémes, ahogy a kolléga mondta, szerintem nagyban egyet érteni tudok, kár, hogy mások csak bután tátott szájjal nézik mit is?
de az eslő szakasz nekem akkor is a vonat alá fekvést sejtetik
szabóada 2012.04.13. 08:59:15
Kolléga? Andrásra gondolsz? :)
szabóada 2012.04.13. 09:54:45
szabóada 2012.04.13. 13:37:27
szabóada 2012.04.13. 13:55:18
