3. fejezet

 

 

Ébredés

 

 

 

Mindössze egyetlen túlélőt találtak

 

A június 14-én lezuhant gép egyetlen túlélője egy nő. A család kérésére egyéb információt nem közöltek róla. Egyelőre ismeretlenek az 5 napja bekövetkezett katasztrófának az okai, melyben a repülőgép Honolulu partjainál, leszállás közben lezuhant. A gép fekete dobozait még keresik, de túlélők megtalálására már nem számítanak az illetékesek. Amerika gyászol.

 

 

 

Megint álmodtam. Nem tudtam mi történik pontosan. Légies volt minden, mintha lebegnék. A tengerparton voltam, a nap épp felkelőben s halvány sugarai rózsaszínre festették a morajló vizet. Leültem egy sziklára és hallgattam. Léptek neszét sodorta felém a langyos szellő és Josh jelent meg. Gyönyörű volt, mint mindig. Szőke haja kicsit kócos, kisfiús arcán a csibészes mosoly. Szinte ragyogott az arca. Olyan békés volt csupán a látványa is. Kék szemeiben, mintha az égbolt tükröződött volna. Ismét szerencsésnek éreztem magam. Lassan közeledett, a mozgása kecses volt és légies. Mellém ült.

- Hiányoztál – mondta és puha tenyerével végigsimított az arcomon.

- Te is – válaszoltam és fogalmam sincs mióta nem láttuk egymást. A tapintása, mint az áramütés.

- Megígéred, hogy vigyázol magadra? – kérdezte és a hangjában aggódás bujkált

- Hiszen te itt vagy és vigyázol rám – súgtam

Hirtelen szomorú lett az arca és láttam, hogy vívódik. Vajon mi lehet a baj? Josh ritkán volt ilyen. Nem. Soha nem láttam még ezt a szenvedést az arcán. Ismertem milyen volt, mikor a rajzfilm miatt aggódott. Ismertem, mikor az anyagiak aggasztották, vagy ha összeveszett valakivel, dühös volt rám… minden arcát ismertem. Josh Parker nyitott könyv volt nekem. És most mégsem tudtam olvasni benne.

- Figyelj most rám, Gracie – nem tetszett a pillantása. Az arcom a tenyerei közé fogta s mélyen a szemembe nézett.

- Megijesztesz – suttogtam és rémülten néztem szenvedő ábrázatát

- Szeretlek, jobban, mint az életemet. Te vagy nekem a minden. Te vagy nekem a világ…- kristályok ragyogása fénylett a szeme tükrében s egy drágakő végiggurult arca puha bőrén - … de most el kell mennem – sóhajtotta és egy újabb kristály bukkant elő – neked pedig vissza kell menned.

- Nem akarok – vágtam rá és megragadtam a kezét – nélküled nem. Üres lennék.

- Muszáj, Grace – súgta lágyan s a szavai összetörték a szívem

- Hova menjek vissza? Minek? És te hol maradsz? – kérdeztem

- Élni… jött a válasz

- Nem. –vágtam rá makacsul és nem akartam sehova se menni nélküle – Itt van minden, amire vágyom.

- Nem Grace. Ez egy állapot, amiből mindkettőnknek tovább kell mozdulnia. De az útjaink most kettéválnak. Számomra nincs többé élet, ott ahol neked van…. Nekem Isten másik utat jelölt ki, de megengedte, hogy elköszönjek tőled.

- Elköszönj – nyüszítettem s a hangom sírásba fulladt – NEM… nem és nem… én nem tudok nélküled élni, Josh. Te vagy az életem.

- Sajnálom Gracie – ölelt át szorosan és velem együtt sírt. – Nem akarok menni én sem, de muszáj. Annyira szeretlek és annyira fogsz hiányozni, hogy megszakad bele a szívem. Olyan ez az érzés, mintha valaki két kézzel szakítaná ki a testemből… de muszáj megtennem. Hogy te élhess.

- Mi? – kaptam fel a fejem és a szemébe mélyesztettem a pillantásom – nem értem…

- Megmentettelek, amikor nem lett volna szabad… neked is meg kellett volna… - itt elharapta a szót, azt a szót, amit nem akart kimondani, amit akkor és ott még nem értettem - de nem engedhettem. Nem. Neked élned kell.

- Nem értek egy szót sem – a fejem hirtelen fájni kezdett. Tompa lüktetést éreztem és fájdalmamban becsuktam a szemem.

- Kezdődik… – mondta lehangolva

- Mi? – nyögtem, de a fájdalom szinte letaglózott

- Figyelj rám Grace, már csak pár percünk van. – hadarta – Tudom, hogy most fáj és sokáig fájni fog, de életben leszel. Ígérd meg, hogy soha nem adod fel, ígérd meg, hogy valóra váltod a közös álmainkat!

- Ez nagyon fáj Josh – szorítottam a fejem

- Tudom kicsim – sóhajtotta és ölelt és csókolt, ahol csak ért – hamarosan felébredsz. És jobb lesz.

- Szeretlek Josh – sírtam a fájdalomtól, a búcsútól és a veszteségtől elgyötörve.

- Én is szeretlek, és ne feledd, örökké veled leszek. Kérlek, ígérd meg! Nagyon sokat jelentene nekem.

- Megígérem – súgtam

Azzal felállt, bánatosan rám nézett és gyengéd csókot lehelt lüktető homlokomra. Szeretlek – súgta utoljára és mire felpillantottam már sehol sem láttam.

- Josh! – kiáltottam, de válasz nem érkezett rá.

A fejem egyre inkább fájt, szinte szétrepedt. Sodródni kezdtem. Hirtelen eltűnt a tenger, az idilli látképpel együtt, s egy alagúthoz értem. Ijesztő volt az egész. Féltem. Fény villant fel, hunyorogni próbáltam, mert nagyon bántotta a szemem. Hangokat kezdtem hallani, távolról, egészen halkan. Aztán valami gép pityegése zavarta meg a csendet, egészen közel. Fájt a fejem. Ahogy megmozdultam olyan volt, mintha tőröket döfnének belém. Égette az egész testem. Mintha valaki megszorította volna a kezem. Próbáltam koncentrálni, felnyitni a szemem, hogy megnézhessem ki az, de nem ment. Minden erőmre szükségem volt, hogy lélegezni tudjak.

- Fáj – nyöszörögtem s a hangom olyan volt, mint egy elfojtott sóhaj. Ám ennek az egy szónak a kimondása is akkora erőfeszítésembe került, mintha tiszta erőből ordítanék.

- Tudom, kicsim – hallottam meg egy ismerős hangot. Anyámét. Éreztem, hogy sír.

- Jo..sh..? – és vártam, hogy az ő hangját is meghallom, hogy az iménti rémálom szertefoszlik. Felébredek, és mindent ott folytathatok, ahol abbahagytam.

Ekkora egy újabb elfojtott zokogás hangzott fel, amiből tudtam, hogy más is van a szobában, vagy bárhol is feküdtem. Nem értettem semmit. Még mindig nem tisztult ki teljesen a köd. Minden erőmmel próbáltam emlékezni, felidézni, hogy kerülhettem oda, de csak Josh elkeseredett arcát láttam, ahogy homlokon csókol és eltűnik. Annyira élénken és fájdalmasan mart belém az emlékkép, hogy feljajdultam. Anyám kétségbeesetten kiabálni kezdett a nővérnek, aki hamarosan odaért és valamit beadhatott, mert nem telt bele néhány másodperc s valami meleg áradt szét a testemben s az összes fájdalom tovaillant. Megint aludtam. De ezúttal nem volt álom. Nem jött Josh, nem ült mellém beszélgetni, nem búcsúzott el tőlem és az agyam legeldugottabb zugában ez megrémített.

 

Mikor legközelebb magamhoz tértem egy jóképű arcot pillantottam meg. A látásom ezúttal tiszta volt és a fejem sem hasogatott annyira. Az ismerős szempárban felismertem az én titkos szövetségesemet, az én őrangyalomat. Markot, a bátyámat.

- Jó reggelt – súgta és láttam, hogy könnyek futják el a szemét. Ajaj! Nagy galibát okozhattam, ha még őt is sikerült megríkatnom.

- Mi… történt? – kérdeztem erőtlenül. A beszéd nagyon nehezen ment.

- Nem emlékszel? – kérdezte és láttam, hogy hezitál

- Beütöttem a fejem… nyögtem, és ahogy mozdulni próbáltam ismét elsodort a fájdalom hulláma.

- Ne mozogj, Gracie – próbált csitítani – Csúnya sérüléseid vannak. Agyrázkódás, eltört 3 bordád és nagyon szerencséd volt, hogy nem okoztak komolyabb bajt.

- Ez minden? –kérdeztem meglepetten. Azt hittem elütött egy kamion, vagy egy úthenger szántott át rajtam és minden porcikám darabokra szaggatta.

- Nem – mosolyodott el halványon és hallottam a torkából felhangzó, megkönnyebbült sóhajt. – A kezed megsérült, és az egyik lábad is eltört. Valamint mindened csupa zúzódás. De élsz. És nekünk csak ez számít.

- Ő is ezt mondta – suttogtam

- Ki? – nézett rám értetlenül a testvérem

- Josh – feleltem, mintha ez egyértelmű volna. – Kimentett… megfulladtam, de ő kihúzott a vízből és feltett valamire. Ő most hol van? – s átható pillantásomat az övébe mélyesztettem. Igazat kell mondania, mert ő nem tud nekem hazudni. Átlátok rajta.

Ismét hezitált egy pillanatra és láttam, hogy szavakat keresgél, ami ugyancsak furcsa volt. A csontomban éreztem, hogy valami nagyon súlyos dolgot készül közölni velem. Valamit, amit lehet, hogy nem is akarok hallani. Valamit, ami mindent megváltoztat. Lélekben azt hiszem én is próbáltam összeszedni magam és felkészülni arra, amit hallani fogok. A tudatalattim azonban már tisztában volt vele.

- Nem tudjuk, Gracie – sóhajtotta végül – Te vagy az egyetlen, aki túlélte.

- Tessék? – kérdeztem elképedve és azt hiszem erre a valóságra nem voltam felkészülve.

- A gépetek lezuhant – kezdett bele a mondandójába és láttam a szemén, ahogy szenved, de ismertem a bátyámat és tudtam, hogy igazat fog mondani. Ő nem próbál meg kímélni engem, nem próbálja meg eltitkolni az igazságot előlem. Akármilyen kegyetlen is lesz, ő el fogja nekem mondani.  – Nem tudják mi történt pontosan, a leszálláskor a gép az óceánba csapódott, de még a levegőben darabokra szakadt. Senki sem élte túl. – itt egy pillanatra megállt. – Téged néhány órával a szerencsétlenség után találtak meg a gép egyik darabján, teljesen összetörve, kiszáradva. Valóságos csoda, hogy megmenekültél. Isten csodája.

- Mióta vagyok itt? – kérdeztem és még bizonyos részleteket mindig nem fogtam fel

- 6 napja. Tegnap pár percre magadhoz tértél, de aztán adtak neked fájdalomcsillapítókat meg nyugtatót és egy napot megint átaludtál.

- Josh… - suttogtam

- Sajnos nem találták még meg – és ez az információ reménnyel töltött el. Akkor lehet, sőt biztos, valahol ő is életben van. – Eddig 30 testet emeltek ki a vízből, de még folytatják a kutatást. De élő emberre már nem számítanak, Gracie – húzott vissza a valóságba. De ez egy olyan valóság volt, amiről én nem akartam hallani. Nem. Az én férjem nem halt meg. Beszéltem vele, éreztem az érintését, tisztán hallottam a hangját. Nem. Josh él. Biztos voltam benne.

 

Az elkövetkező órákban sorra érkeztek a látogatók. Először az orvos vizsgált meg. Kedves ember volt, Paul Towsend-nek hívták, idősödő úr volt, aki már sok mindent tapasztalt és átélt. Pontosan tudta, hogy mire van most szükségem és a közreműködése felgyorsította a gyógyulásomat. Testileg. Mielőtt elment, ő is közölte, hogy valóságos csoda, hogy élek és hogy mindössze pár nap és hazamehetek, mivel életveszélyes sérülésem nem volt. Haza. Hol van az? Josh nélkül nem mehetek. Ha kiengednek, magam indulok el megkeresni őt. Nélküle én sehova sem megyek. Őt a szüleim követték. Anyám egész végig zokogott az örömtől, apám alig bírta csitítani. Mondták, hogy amint kiengednek, visszarepülünk az Államokba és hazavisznek Hope-ba. Egyetlen szótól azonban kővé dermedtem. Visszarepülünk. Ettől a szótól elkapott a pánik hulláma, magával sodort és betemetett. Én soha többé nem fogok repülőre ülni. Soha többé. Kizárt. De a víztől is viszolyogtam. Csapdában voltam. Egy szigeten, amit persze valahogy el kellett hagynom. De nem akartam erre gondolni. Még nem. Majd ha eljön az ideje. Josh-sal ez is menni fog.

Egy hét múlva elhagyhattam a kórházat, apámék a légitársaságtól kaptak szobát az egyik part menti hotelben s itt szálltak meg Josh szülei is. Kínkeservesek voltak azok a napok. Várakozás. Naphosszat az ágyamban ültem, mivel eleinte a bordáim miatt nem bírtam felkelni, és imádkoztam. Istent kértem az összes hitemmel és reményemmel, hogy hozza őt vissza. Segítsen, hogy megtalálják. Adja őt vissza nekünk. Soha életemben semmi mást nem fogok tőle kérni. Csak most az egyszer segítsen! És én hittem benne, hogy kinyújtja a kezét és magához ölel. Meghallgatja az imáimat és hamarosan egy hívást kapok, amelyben azt közlik, Josh megmenekült. Él. Ebben azonban senki más nem hitt rajtam kívül. Anya és apa miattam aggódtak, Mark pár napja haza utazott, mert indulnia kellett Indiába, ahol a National Geographic számára készít fotósorozatot. Josh szülei, Maggie és Donald pedig össze voltak törve, de elhitték, hogy Josh meghalt. Legbelül haragudtam mindannyiukra, hogy ennyire nincs hitük. Elfogadták, hogy ő nincs többé. De nekem ez nem ment. Én tudtam, hogy ő él. Beszéltem vele… kimentett, majd az álom… Igaz, hogy akkor azt mondta, el kell mennie, de azt nem mondta, hogy örökre. Azt hittem, addig kell külön lennünk, míg őt is meg nem találják. Valahol él. És erre vár. Hogy megmentsék. A szívem reménnyel volt teli. De aztán 14 nappal a baleset után minden semmivé foszlott.

 

Egyedül ültem a szobában, anyáék elmentek valahova, a repülőjegyeket intézni, hogy hazatérhessünk. A vizet kémleltem, amit a szoba ablakából tökéletesen lehettet látni. Milyen ironikus a sors. Most nekem a nászutamat kéne éppen befejezni, ehelyett begipszelt lábbal, összetört bordákkal és sebes arccal várom a híreket. Tudtam, hogy mindannyian bolondnak tartanak, amiért még mindig nem adtam fel, de nem érdekelt. Kellett ez a hit, hogy életben tudjak maradni. Sokszor kívántam azóta, hogy bárcsak akkor reggel lekéstük volna azt az átkozott gépet. Bárcsak ne kerültünk volna sorra időben a becsekkolásnál… bárcsak minden máshogy alakult volna. De Isten még rendbe hozhatja. Maggie lépett be, az arcán ismeretlen kifejezés. Szemében könnycseppek csillogtak, a szája remegett. Nem akartam hallani, amit mondani készült. Éreztem legbelül, hogy valami történt. Valami szörnyűség. De nem akartam vele szembe nézni. Nem. Nem. Josh él. Győzködtem magam és szándékosan elfordítottam a fejem és igyekeztem blokkolni a hallásomat. A pánik hulláma söpört keresztül rajtam. Ez nem történhet velem.

- Grace, - kezdte megtört hangon és leült velem szemben a fotelba. – Mondanom kell valamit…

- Ne – nyöszörögtem és nem bírtam irányítani az érzéseimet. Nem akartam hallani, amit hallanom kellett. Nem akartam szembe nézni azzal, amivel szembe kellett néznem.

- Azonosították Josh testét – mondta ki végül. A hangja fájdalomtól megtört volt. Egy anya hangja, aki elveszítette a fiát. Egy anya hangja, akinek élnie kell tovább e hatalmas veszteség ellenére. Mintha egy kis megkönnyebbülés is bujkált volna benne, hogy nem kell többé kétségek között élnie, hogy eltemetheti a fiát. Lesz egy hely, ahova kimehet hozzá…

Nem bírtam megszólalni. A könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak. S velük együtt az összes bennem lakó élet is kifolyt belőlem. Pillanatok alatt olyan ürességet éreztem, hogy szinte kongtam tőle. Mintha egy fagyos kéz kitépte volna a szívemet a helyéről. A levegővétel is fájt. Hirtelen a remény, a szeretet, a hitem Istenben semmivé foszlott. Felfogni sem bírtam teljesen mit is jelent ez. Azonosították. Josh nem él. Josh halott. Üres szavak. Nem maradt nekem semmi. Éreztem, ahogy Maggie karjai átölelnek, miközben csitítani próbál. Ő engem, az anya, akinek a fia lett oda. S én mit veszítettem? Mindent. Mert ő volt nekem az élet, a levegő, a remény, a hit és a jövő. Nekem semmim sem maradt. Akkor és ott értelmetlenné vált minden. Akkor és ott én is meghaltam.

 

Ami a következő órákban történt, csak egy homályos ködfalon át láttam. Mindenki jött, részvétet kívánt, sírt és persze sajnált. Engem, a fiatal özvegyet, aki a nászútján veszítette el a férjét. Tragikus. Aztán Donald elment azonosítani a testet, mert kellett egy családtag is, aki elvégzi ezt a hálátlan feladatot, és ő ragaszkodott hozzá. Én pedig ahhoz, hogy vele tartsak. Látni akartam a saját szemeimmel, hogy elhihessem, tényleg igaz. Ő ment be elsőnek, s néhány perc múlva lehajtott fejjel tántorgott ki. Éreztem, hogy sokkolta, amit látott. Sokkolta, hogy a fiát, az egyetlen gyermekét úgy kellett látnia. Sírt, ahogy hozzám lépett.

- Sajnálom Grace, de ő az. – szipogta s felém nyújtotta a kezét. Én egy lépést hátráltam.

- Bemegyek – mondtam fakó hangon s már indultam, mikor megragadott a karja

- Nem. – mondta szigorúan, mint egy apa a lányának. – Nem engedem.

- Hogy mi? - kérdeztem eltorzult arccal. Nem fog megállítani. Senki. – Látni akarom. Jogom van hozzá, ő a férjem.

- Nem Grace. Az ott bent egy élettelen test, amin látszik, hogy elég sok megpróbáltatáson esett át ebben a 14 napban. – egyenesen a szemembe nézett – Az ott nem a mi Joshunk már, akit annyira szerettünk, aki annyira boldoggá tett bennünket. Nem engedhetlek oda, mert szeretlek, mert nem akarom, hogy így emlékezz rá. Legyen ő mindig az az életvidám, sármos, elbűvölő férfi, akinek ismertük. Ne zúzd szét magadban azt a képet. Ne így emlékezz rá. Kérlek.

Elgondolkoztam. Lehet, igaza van… végülis már mindegy. Én nem emlékezni akarok rá, hanem vissza akarom kapni őt. Ha ez lehetetlen, akkor már nem érdekel semmi. Nem válaszoltam neki, egyszerűen hátat fordítottam és indultam a váróterem felé. Bezártam a szívemet. Senki sem érhette el többé. Sem Josh családja, sem az enyém, sem a barátaim, sem pedig mások. Életben voltam, valami fura okból, de nem éltem. Léteztem ugyan, de üresen és céltalanul.

Másnap anyáék felültettek az első gépre, ami Los Angeles-be ment, és én nem tiltakoztam. Nem volt bennem többé sem rettegés, sem pánik. Nem volt mitől félnem. Velem annál rosszabb, ami történt, már soha nem történhet. Lezuhan a gép? Na és? A halál egyáltalán nem rossz dolog. Tapasztaltam, átéltem, és azóta sokszor kívántam, bárcsak én se éltem volna túl ezt! Bárcsak más menekült volna meg, akinek lett volna értelme folytatni az életét. Haragudtam Istenre, haragudtam, hogy ilyen tréfát űz velem. Haragudtam mindenkire.

A reptéren minden tele volt újságírókkal, akik természetesen kiderítették ki az egyetlen túlélő, és hatalmas sztorit kerekítettek belőle. A híres meseíró, aki tragikusan elveszítette az ugyancsak híres férjét egy nappal az esküvőjük után. Megrohamoztak, kérdésekkel bombáztak, de nem érdekelt. Apám védően ölelt át nagy kezeivel, s a biztonságiak segítségével sikerült eltűnnünk onnan pár percen belül.

Ahogy Hope-ba értünk kimentem a fámhoz, lefeküdtem a fűbe, szabad utat engedtem a könnyeimnek. Nem próbáltam nem sírni. Nem próbáltam megállítani a rám törő fájdalom hullámait. Értelmetlen lett volna. Ami még bennem maradt, annak távoznia kell, hogy aztán teljesen kiürüljek. Már nincs értelme semminek. Soha többé.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.