mégis könnyezem, pedig magam szaggattam szívemből könnyedén, mely kőkemény, szikla forrása fakad hullámzó tükörben, miért vérzem? S te érzed-e? Vagy lelked tompán koppan kebleken, távoli utakon, százszor szebb napodon nélkülem?

Hallod, ahogy rétre simuló frekvenciaködben hangom százszorszép virágnyelven szólít, s te érted. Bóbitaszárnyakon ereszkedve keresi féltőn óvó meleg kezed, most jó! Lelkem immár könnyű, tenyérnyi kelyhedben a dallam, halkan lüktetve álmod melletted…