Az Úr adta,
az Úr elvette!

Mit eddig élhettem, hála érte!
Szorítom, engedem, vágyom
és szenvedem az életem.
Míg itt ülök egyedül,
mint vagyok örök végtelenül,
vándorlok szüntelen,
nincs soha fészkem,
S ha lenne is,
benne tán megpihenne a testem,
de én, én akkor is a szél vagyok,
Arcokat simogatok, lágy fodrokat rajzolok a vízre,
majd csendben maradok,
hogy végül fákat csavarjak ki dühöngve.
Kabátodba is bebújok, s hogy megpihenjek,
szívedből hangzó dobogást hallgatok,

az Úr tudja meddig maradhatok,
mellkasodra meddig hajthatom fejem,
míg rájövök, nem a szél vagyok,
csak egy pihe, ami a széllel játszott,
aztán könnyedén, vágyaim is elengedve
Tenyeredbe hullok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.