Hideg fém szorul a csuklómon. Megborzongok, amikor hallom az őrök gúnyos kacaját. Rajtam nevetnek, miközben végigkísérnek a folyosón. Valami kihallgatásról hadoválnak. De hol vagyok? Valamilyen börtön. Igen, egy börtönnek kell lennie! Vajon mióta lehetek itt?

Lassan megérkezünk. Kinyílik az ajtó, és bekísérnek egy sötét szobába. Leültetnek, és leveszik a kezemről a bilincset. Felkapcsolják a lámpát, úgy, hogy a szemembe világítson, és itt hagynak.

- Maradjon itt! - parancsol rám az egyikük. Mi mást tehetnék? Egyedül hagynak a gondolataimmal, a félelmeimmel. Remélem már nem tart sokáig. Remélem nemsokára mindennek vége….

Bántja a fény a szememet, lehajtom a fejemet, de hirtelen csapódik az ajtó. Egy sötét alakot pillantok meg. Valamilyen papírokat hozott, egy mappát. Dühösen az asztalra csapja, de nem szól. Nem látom az arcát, de érzem magamon a megvető tekintetét. Nem értem ezt az egészet.

- Carol Morrison. - ahogy a kellemetlen, érdes hang a nevemen szólít, hirtelen megvilágosodok. Eszembe jut, hogy mi is juttatott idáig. - Victor Wallace hadnagy vagyok. Az aktája szerint 29 éves újságíró. Gondolom tudja, hogy miért van itt! - nem szólok. Tudom jól. - Azt akarom, hogy mondjon el mindent, töviről hegyire!

- Ugyan mi értelme volna?

- Ne szórakozzon velem, az istenit! Ha nem intézkedek a maga érdekében, már régen a St. Valentine Elmegyógyintézetben csücsülne, úgyhogy daloljon szépen!

- Nem egyértelműek a bizonyítékok? Hagyjon nyugton!

- Nézze, én elhiszem, hogy nehéz, de rohadtul nem érdekel! Valami bűzlik ebben az egész istenverte városban! Ki fogom deríteni, hogy mi történt, akár beszél, akár nem! De ha nem segít, pokollá teszem a hátralévő életét, ebben biztos lehet! Ha meg is ússza ezt valahogyan, én magára szállok, mint a légy a szarra! - tudom, hogy minden egyes szót komolyan gondol. Lehet, hogy jobban járok, ha beszélek, lehet, hogy ostobaság hallgatni. Olyan ez az egész, mint egy rémálom, de talán a rendőrség sikerrel jár ott, ahol én elbuktam.

- A New Edener-nél dolgoztam újságíróként. - kezdem végül. - Kaptam egy telefonhívást, hogy leégett a St. Jerome Árvaház, és több tucat apáca és árva vesztette életét. Gondolom maga is hallotta.

- Igen, vezető hír volt minden médiumban.

- Amint tudtam, a helyszínre siettem. A helyszínelők megelőztek, azt mondták, hogy nagy valószínűséggel baleset történt. Talán egy törött gázvezeték okozhatta a robbanást, pontosan nem is emlékszem, másra figyeltem. Néhány bámészkodó sugdolózott mögöttem. Azt beszélték, hogy gyújtogatás történhetett.

- Maguk újságírók mind ugyan olyanok! Ha hallanak egy olcsó pletykát, egyszerre lecsapnak rá!

- Csakhogy ők tudni vélték azt is, hogy ki a gyújtogató. Egy bizonyos Leonore anya, aki korábban nővérként dolgozott az árvaháznál. Elhatároztam, hogy nem írok az esetről addig, amíg ki nem derítem, hogy szándékosan történt-e. Úgy döntöttem, hogy éjszaka, amikor senki sincs ott, visszatérek az árvaházhoz, hogy nyomokat keressek. Haza mentem a kislányomhoz, Jenny-hez, ágyba dugtam, és szóltam a szomszéd lánynak, hogy jöjjön át hozzá néhány órára, amíg nem vagyok itthon. Autóba ültem, és St. Jerome-hoz hajtottam.

- Gondolom lezárva találta.

- Igen, de őrizetlenül, éppen ahogy gyanítottam. Tudja, egy újságírónak néha át kell hágnia a szabályokat az igazság fényre derítésének érdekében.

- Persze. Talált gyújtogatásra utaló nyomokat?

- Nem, de törött gázvezetéket sem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de néhány szoba úgy nézett ki, mintha magától kapott volna lángra. Úgy tűnt, hogy zsákutcába futottam, de nem hagyhattam annyiban! Átkutattam az egész árvaházat! Vagyis azt, ami megmaradt belőle... Kicsit furcsállottam ugyan, hogy voltak olyan helyiségek, amiket mintha teljesen kikerült volna a tűz, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

- Hogy érti azt, hogy kikerülte a tűz?

- Ekkora lángok között mindennek porrá kellett volna égnie, de volt néhány szoba, ami teljesen érintetlen maradt.

- Úgy érti, mintha irányították volna a tüzet?

- Igen, azt hiszem. Nekem is ekkor támadt az az érzésem, hogy azok a pletykák talán mégsem alaptalanok. - Wallace hadnagy előhúz a kabátja zsebéből egy doboz cigarettát, a szájába vesz egy szálat. Nem kínál meg, még csak azt sem kérdezi meg, hogy zavar-e a füst. Amikor meggyújtja, egy pillanatra megvilágítja a tűz az arcát. Körülbelül annyi idős lehet, mint én, furcsa, a hangja alapján legalább kétszer ennyinek tippeltem volna. Nem mondanám kifejezetten jóképűnek, a mogorva arcvonásai csak még barátságtalanabbá teszik. De nem ez a fontos. Egyelőre hisz nekem. - Kézzelfogható bizonyítékot nem találtam a gyújtogatásra, így elkezdtem valami mást keresni. Megpróbáltam információkat felkutatni az első számú gyanúsítottról, Leonore anyáról. Arra gondoltam, hogy talán az adattár is megúszhatta a tűzvészt, de nem volt szerencsém. Ha akadt is olyan papír, ami nem égett teljesen szénné, ezek csupa lényegtelen információval voltak tele.

- De valamit csak talált!

- Egy évkönyvet. - bólintok. - De az is több, mint negyven éves volt. Mindenesetre arra jó volt, hogy megtudjam, hogy kik voltak azok, akik akkoriban együtt dolgoztak az anyával.

- Álljon meg a menet! Azt mondja, hogy ez a Leonore anya negyven éve is St. Jerome-ban dolgozott?

- Az évkönyv szerint igen.

- Akkor egy magatehetetlen öregasszony lenne a gyújtogatónk?

- Én is kételkedtem benne. Eltettem a könyvet, hazamentem a lányomhoz, és úgy döntöttem, hogy majd másnap reggel felkeresem az árvaház többi dolgozóját, akik ismerhették Leonore-t. Amikor felkeltem, első dolgom volt, hogy iskolába vigyem Jenny-t, hogy aztán belevethessem magamat a nyomozásba. Kilenc nevet találtam a könyvben, ebből a három legfiatalabb még mindig az árvaházban dolgozott. Sikerült megszereznem a tűzvész áldozatainak a listáját, mind a hármójuk neve szerepelt rajta. Végignyálaztam a telefonkönyvet, átjártam New Eden összes temetőjét, és kiderítettem, hogy négyen már korábban meghaltak, egyiküket elmegyógyintézetben ápolják, és van egy, akit nyugalmaztak.

- Miért nem Leonore-t kereste?

- Próbáltam, de mintha a föld nyelte volna el. Se egy cím, se egy telefonszám. Se család, rokonok, ismerősök. Arról sem találtam semmit, hogy mikor hagyta ott az árvaházat. Sok választásom nem volt, fel kellett hívnom az egyetlen embert, aki a listán maradt.

- Ki volt az?

- Edna McCulloch. Ő is nővér volt a St. Jerome-ban, úgy, ahogy Leonore anya. Telefonon egyeztettünk, hogy mikor tudna fogadni, de persze nem értette, hogy mit akarhat egy újságíró pont tőle, amikor már lassan egy évtizede visszavonult. Kedvesnek tűnt, azt mondta menjek, amikor csak akarok. Elmentem Jenny-ért, és átvittem az apjához.

- Az apjához?

- Igen. Jimmy, az exférjem. Egy igazi seggfej, de szereti a lányunkat. Mindegy, nincs jelentősége.

- Mindennek van jelentősége. Miért váltak el?

- Mondjuk úgy, hogy soha nem volt az a hűséges fajta. Voltak más ügyei is, de főleg emiatt.

- Értem, folytassa!

- Késő délután már Edna házánál voltam. New Eden külvárosában lakott. Először azt hittem, hogy eltévedtem, mert a háza egyáltalán nem olyan volt, mint a legtöbb magányos öregasszonyé. Az igazat megvallva maga a környék sem, azt hittem, hogy ilyen helyen csak nagyon szegények, vagy bűnözők élnek, akik a törvény elől bujkálnak. Csak amikor Edna beengedett, akkor láttam meg azokat a dolgokat, amire egy idős nő házában számít az ember, a macskáit, és az öreg bútorokat. Volt még valami furcsa, ami csak később tűnt fel, hogy a házában egyetlen tükröt sem tartott. Teával kínált.

- Az isten szerelmére, elmondaná végre azt, amit megtudott?

- De éppen most mondta, hogy mindennek van jelentősége!

- Mindennek, ami az ügyhöz kapcsolódik!

- Rendben. Először arról kérdeztem, hogy mikor került az árvaházba, hogy mik voltak a benyomásai az ott dolgozókkal kapcsolatban. Elmesélte, hogy soha nem ismerte a szüleit, maga is ott nevelkedett. Az apácák többsége szigorú volt, mindent tiltottak, amit egyházellenesnek tartottak. Próbálták a gyerekeket a saját képükre formálni, mert meg voltak győződve arról, hogy az a helyes út, amit ők járnak. A kicsik nem is nagyon szerették ezért őket. Kivéve az egyiküket.

- Leonore anyát.

- Pontosan. Leonore volt a legfiatalabb az ott dolgozó nővérek között. Gyönyörű, gesztenyebarna haja volt, kék szemei. A húszas évei elején járhatott, amikor a St. Jerome-ba jött.

- Miben különbözött a többi apácától?

- Ő nem utasítgatta az árvákat, előtte nem kellett magukat megjátszaniuk. Korban sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a többi nővér, még nem felejtette el, hogy milyen is volt gyereknek lenni.

- Tehát jobban meg tudta magát értetni velük, mint a többiek. De mi motivál egy egészséges, fiatal nőt arra, hogy cölibátusi fogadalmat tegyen?

- Ezt a kérdést én is feltettem Ednának. Leonore maga is félárva volt. Az anyja belehalt a szülésbe, az apja egyedül nevelte. Az első években minden rendben volt, de ahogy a lány elkezdte az iskolát, az apja kezdett rá más szemmel tekinteni. Már nem úgy csókolta esténként, ahogy az ember a lányát szokta. Egy napon aztán bekövetkezett az, amitől a kis Leonore rettegett, az apja megerőszakolta. Majd megtette újra, és újra, míg lassan mindennapossá vált. A lány gyűlölte ezért a férfit, de nem mert mit tenni. Teherbe esett, de nem akarta elvetetni a gyereket, az emberi élet a számára mindennél többet jelentett. Ebből a vérfertőző kapcsolatból torz testtel, betegen jött a világra Leonore fia. Amikor az apa meglátta a kicsit, szégyenében megtagadta őt is, és a lányát is, aki ezt a szörnyeteget a világra hozta. A baba csak néhány napig élt, de a halála előtt Leonore megfogadta, hogy soha többé nem lesz saját gyereke.

- Nem egy szívderítő történet. - Wallace elhúzza a száját, majd egykedvűen rágyújt még egy cigarettára. Egy cseppnyi együttérzés sincs ebben az emberben?

- Hát nem!

- És mi történt ez után?

- Egy magányos, idős néni talált rá az utcán, aki nagyon vallásos volt. Befogadta, iskoláztatta. Vasárnaponként együtt mentek a templomba, és a hölgy sokat mesélt neki a Bibliából. Nem sokkal az után, hogy Leonore elvégezte az iskolát, a néni meghalt. A lány ekkor döntött úgy, hogy segít a hozzá hasonlóakon, akiknek nincs sem anyja, sem apja.

- És mi az oka annak, hogy a gyerekek annyira oda voltak ezért a „Leonore anyáért”?

- Nem a saját gondjait tartotta szem előtt, hanem a gyerekek érdekeit nézte. Tudta, hogy nekik is vannak problémáik, mint ahogy az ő gyermekkora sem volt bajoktól mentes. Ha az árvák beszélgetni akartak valakivel, ő ott volt. Ha vigaszra vágytak, ő megadta nekik. Néha még csokit is csempészett be a kicsiknek, pedig ezt a St. Jerome szabályai szigorúan tiltották. Az egyetlen felnőtt volt, akiben megbíztak. Bizonyos értelemben ő volt a legjobb barátjuk. Sokan úgy tekintettek Leonore-ra, mint a saját anyjukra.

- De valami történt, igaz?

- Már jó néhány éve ott dolgozott, amikor új gondnok került az árvaházba, Joseph. A férfi fiatal volt, erős és jóképű. Ekkor valami olyan dolog történt Leonore-al, ami előtte soha. Életében először szerelmes lett. Igaz ugyan, hogy idősebb volt a fiúnál pár évvel, de a szerelme viszonzásra talált. Persze a legnagyobb titokban kellett tartaniuk a kapcsolatukat, hiszen ha kitudódott volna, hogy mi van kettőjük között, mindkettőjüket kicsapták volna az árvaházból. Nem tölthették együtt a nappalokat, és az még ritkább alkalom volt, hogy együtt éjszakázhattak. Szükségük volt valakire, akiben megbízhattak, hogy tarthassák egymással a kapcsolatot akkor is, amikor a nővérek járnak-kelnek. Ednát kérték meg, hogy játssza el a postás szerepét. Ki gyanakodna egy árvára, aki szeret a gondnokkal beszélgetni? Rábízták a legféltettebb titkaikat, az álmaikat, a vágyaikat. Hetek, hónapok, évek teltek el így. A lány minden nap hozott egy üzenetet Leonore kedvesétől, és a nő minden nap válaszolt. Ám egy napon a kis Edna levél nélkül érkezett. Leonore teljesen kétségbeesett, azt hitte valami történt Joseph-al, de másnap sem jött üzenet, és azután sem. Néha még látta a férfit munka közben, de nemsokára eltűnt a St. Jerome-ból. Soha nem köszönt el Leonore-tól, alighanem rájött, hogy hiba volt ebbe a kapcsolatba kezdenie. Ez akkortájt történt, amikor megjelentek Leonore első ősz hajszálai, a nő biztosra vette, hogy Joseph azért hagyta ott, mert zavarta a korkülönbség. A szobájába zárkózott, hetekre elzárta magát a külvilágtól. Nem tudni, hogy pontosan mi történt ez alatt az idő alatt, de Edna szerint amikor legközelebb látták, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna. Elveszett a szeméből a ragyogás, ami előtte mindig ott volt, ahányszor egy gyermeket játszani látott. Többé nem mosolygott. Már az árvák sem szerették annyira, ők is észrevették, hogy valami más... Hosszú órákat töltött a szobájában, mindig zárt ajtó mögött. Meghagyta a nővéreknek, hogy soha ne merjék zavarni. Ha csak pár percre jött is ki, mindig kulcsra zárta az ajtót. Egyre ritkábban kereste a többiek társaságát. Az évek egyre mélyebb nyomot hagytak Leonora arcán, közben Edna felcseperedett, és az apácák közé állt. Amikor meghalt az intézet igazgató asszonya, Leonore-t választották a helyére. Nem sokkal ez után kezdődtek az újabb gondok.

- Miféle gondok?

- Eltűnések. Biztos vagyok benne, hogy hozzáfér a régi rendőrségi aktákhoz, leellenőrizheti a sztorit!

- Hallgatom.

- Az egész a kis Christie-vel kezdődött. Ő volt az egyik legéletrevalóbb lány az árvaházban. Öt éves volt, amikor eltűnt. Sokan azt gondolták, hogy elszökött.

- Hogy szökhet el egy öt éves gyerek egy zárdából?

- Ez az, amire senki nem tudta a választ. Még a rendőrség sem. Azt gondolták, hogy az egyik apáca segédkezett neki, de nem találtak okot, hogy ugyan miért tenne bárki is ilyet. Amikor újabb eltűnések következtek, azt kezdték pletykálni, hogy ugyanez a rejtélyes apáca „árulja” a gyerekeket valamiféle bűnszövetkezetnek.

- Hány eltűnés történt?

- Kilenc. Úgy öt évente egy.

- Azt akarja megetetni velem, hogy úgy tűnt el kilenc ember ugyanarról a helyről, teljesen nyomtalanul, hogy senkit nem találtak, aki emögött az egész mögött állhat?

- Történtek ennél furcsább dolgok is... A gondok ellenére Leonore-nak egyre inkább visszatért a kedve az élethez. Újra tudott mosolyogni, újra játszott a kicsikkel, látható volt a szemében az a régi ragyogás. Nem kellett hozzá sok idő, hogy ismételten ő váljon mindenki kedvencévé. Ednának az is feltűnt, hogy a nő nem csak belülről fiatalodott meg. Mintha az anya mogorvaságával együtt a ráncai is tünedezőben lettek volna. Lassan az egészen fakóvá, ezüstössé váló haja is visszanyerte a gesztenyebarna színét. Edna először azt gondolta, hogy új szerelem van a láthatáron, de azokban az években nem dolgozott férfi az intézetben, még a gondnoki munkát is nő végezte. Minden teljesen megváltozott Leonore körül, egy dolgot kivéve: még mindig ugyanúgy zárta a szobája ajtaját, mint azelőtt.

- Edna elhatározta, hogy bejut.

- Igen, de ez korántsem volt olyan egyszerű. Az anya mindig magánál tartotta a kulcsot. Az eszébe sem jutott, hogy elkérje, biztos volt benne, hogy hiába próbálkozna, és csak a gyanút keltené fel a kíváncsiságával, ami pedig még jobban megnehezítené a dolgát. Egy ötletre volt szüksége, amivel elcsalhatná Leonore-t az árvaházból. Az ötlet hirtelen jött, és elég rizikós is volt, de biztos volt benne, hogy ez egyszer vállalnia kell a kockázatot. Eszébe jutott, hogy Leonore és Joseph kapcsolata szép volt ugyan annak idején, de messze nem tökéletes. Sokszor veszekedtek, a legtöbbször csak semmiségeken. Mindkettőjüket túlzottan szerette ahhoz, hogy szomorúnak lássa őket, ezért nem minden levelet kézbesített. Akadt néhány, amit maga sem tudta miért, de félretett. Mindent egy lapra kellett feltennie! Az volt a terve, hogy bocsánatot kér Joseph nevében, és elhívja még egy utolsó randira Leonore-t, valahova a városon kívül. Napokba telt, amire sikerült olyanra alakítania a kézírást, a szóhasználatot, a stílust, mint amilyen a férfié, de végül sikerült. Az Eden Parkot jelölte ki a találkozó helyszínéül, az öreg fánál, pontban másnap éjfélkor. Borítékba tette a levelet, megcímezte, és becsúsztatta a zárda kapuja alá. Az egyetlen dolga az maradt, hogy várjon amíg valaki észre veszi. A következő éjszaka le sem tudta hunyni a szemét az izgatottságtól. Leonore szobáját figyelte, fél órával éjfél előtt aztán neszezésre lett figyelmes. Hallotta a zár kattanását, néhány szapora léptet, majd az árvaház kapujának csapódását. Tudta, hogy itt az idő, cselekednie kell! Felkapta a kályhavasat, és a rejtélyes szobához sietett vele. Félt, hogy túl nagy zajt fog csapni, de már nem volt visszaút! Néhány ütés után sikerült letörni a zárat, lassan benyitott. Ugyan volt róla sejtése, hogy mi lehet az, ami majd a szobában fogadja, de remélte, hogy téved. Kilenc kicsi koponya, és gyermekcsontok hevertek szerteszét.

- Istenem! - hallom, ahogy Wallace hangja megremeg a döbbenettől, most először veszem észre a férfiban az emberség jeleit.

- Volt a szobában más furcsaság is. A falakat szinte mindenhol tükör borította, ezekre mindenféle jeleket festettek, valószínűleg vérrel. Csakúgy, mint a padlóra, ahol kihunyóban lévő gyertyák fénye pislákolt. Edna látott már hasonló jeleket, egy könyvben, ami fekete mágiával foglalkozott. Még Leonore mutatta neki érdekességként, amikor fiatal korában a felől érdeklődött, hogy azoknak is van-e Bibliája, akik az ördögöt szolgálják. Soha nem kérdezte, hogy honnan szerezte, de már nem is érdekelte, mert enélkül is kitisztult előtte a kép. Leonore gyerekáldozatokat mutatott be a Sátánnak cserébe azért, hogy visszakapja a fiatalságát. - tartok egy kis szünetet, de hiába várom Wallace reakcióját. - Edna még hosszú percekig állt a szobában, olyan volt ez az egész, mint valami rémálom. Amikor rájött, hogy nem vesztegethet több időt, kihívta a rendőrséget, bízott benne, hogy előbb érkeznek, mint az anya. Nem így lett. Leonore dühösen tért vissza, tudta, hogy átverték. A kapunyitódásra Edna egy oszlop mögé rejtőzött az udvaron. Amikor Leonore a zárat feltörve találta, teljesen kikelt magából. Nem hagyhatta, hogy a titka kitudódjon! Törni zúzni kezdett a szobában, széttörte a tükröket, és egy üvegdarabbal az udvarra rohant, azt üvöltve, hogy mindenkit megöl. Felverte az egész árvaházat, az apácákat, a gyerekeket. Közülük többen sírva is fakadtak. Csak akkor tért észhez, amikor a rendőrök megérkeztek. Belátta, hogy nincs tovább, még egyszer utoljára visszatért a szobájába, és felvágta az ereit. Próbálták, de már nem lehetett megmenteni. Akik a halála után látták, úgy mesélték, hogy nem egy fiatal nő teste feküdt a földön, hanem egy vénasszonyé.

- De mi az istenért mondta el ezt az egészet, ha az elejétől rossz úton járt az árvaházi gyújtogató ügyében?

- Hagyja, hogy befejezzem! Amikor Edna gyerek volt, Leonore sokat mesélt neki mindenféle legendákról. Ezek közül az egyik az volt, hogy ha valaki a halálakor egy tükörbe néz, annak a lelke tovább élhet a tükörben. Szerinte ezért akart az anya a szobájában meghalni. Ekkor értettem meg, hogy miért nincs Edna házában egyetlen tükör sem.

- Ide figyeljen, ne szórakozzon velem! Azt akarja mondani, hogy valami rohadt szellem a gyújtogatónk???

- Én csak elmesélem, amit hallottam. Mindenesetre sztorinak tökéletes!

- Maga sem mondja komolyan, hogy ezt a hülyeséget akarta megírni az újságjában! - várható volt ez a reakció. Azt hiszem jobb, ha ügyet sem vetek rá.

- Megkérdeztem Ednától, hogy hova temették az anyát, elárulta, hogy a városi temető északi részére, egy fűzfa melletti sírba, amit egy „L” betűvel jelöltek. Titokban akarták tartani, mert féltették a városlakók bosszújától. Már beesteledett, megköszöntem a segítséget, és elbúcsúztunk. Felhívtam Jimmy-t, hogy egy kicsivel később megyek Jenny-ért, kocsiba szálltam, és hajtani kezdtem. Megálltam otthon egy ásóért, és le sem vettem a lábam a gázról a temetőig. Egy ásóval nem mehettem be a főbejáraton, az erdős részről közelítettem meg. A sír úgy állt ott, ahogy Edna leírta. Magányosan, egy öreg fűzfa mellett, egy nagy „L” betűvel jelölve. Tudtam, hogy az északi részt csak kevesen látogatják, ők is inkább csak ünnepekkor, úgyhogy hozzáfogtam az ásáshoz. Könnyebb volt, mint gondoltam, a föld nedves volt, és puha, pedig napok óta nem esett az eső. Az ásó nemsokára valami keménynek ütközött, megtaláltam. Csakhogy a koporsó üres volt, amikor felnyitottam... Visszaástam, ahogy tudtam, hazahajtottam, letussoltam, és átmentem az exférjemhez Jenny-ért. Már aludt, amikor oda értem. Annyira igyekeztem haza, hogy ottfelejtettem a táskámat. Ágyba bújtattam, és lefeküdtem én is. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Lehet, hogy a tűz tényleg Leonore bosszúja? De mi van akkor, ha valaki más tette, aki az apáca története mögé bújva téveszt meg mindenkit? Miért csinálna bárki ilyesmit, nem lenne sokkal logikusabb egy élő személyre terelni a gyanút? Lehet, hogy csak valaki újra akarja éleszteni a régen elfeledett legendát? Már éppen elaludtam volna, amikor sikoltást hallottam. Először megijedtem, hogy Jenny az, de egy ismeretlen, női hangnak tűnt. A fürdőből jött. Felkapcsoltam a villanyt, de nem volt ott senki. A tükörbe néztem, még minidig rémesen festettem, aztán elkezdett pislákolni a lámpa, míg végül teljesen kialudt. Ekkor láttam meg az ő arcát. A vénasszonyét, aki a tükörből egyenesen rám nézett. Leonore anyáét. Sikoltottam volna, de nem jött ki hang a torkomon, ez után azt hiszem elájultam, és itt tértem magamhoz.

- Ez minden?

- Ezt akarta hallani, nem?

- Az igazat megvallva nem. Megkérdezem még egyszer. Carol, tisztában van azzal, hogy mivel gyanúsítjuk?

- Igen, gondolom azokkal a dolgokkal, amit ezalatt az idő alatt tettem. Beismerek mindent, bűncselekmény lezárt helyszínére történő behatolás, sírgyalázás. A hullát viszont nem én tüntettem el.

- Attól tartok teljesen másról van szó! - Wallace hangja komoly, majdhogynem vészjósló.

- Azon az éjszakán kaptunk egy bejelentést egy férfitől. Alighanem az ön exférjétől. A férfi zokogott a telefonba, könyörgött, hogy siessünk. Amikor odaértünk, egy lányt találtunk vérbe fagyva.

- Mi? Ezt nem értem.

- Az ön lakása volt az, Carol. A lánya, Jennifer halott.

- Micsoda? Jenny? Nem, ez nem lehet!

- Gyilkosság vádjával hoztuk be.

- Nem! Hazudik! - nem hiszem el! Egyszerűen nem igaz! Nem lehet igaz! Jenny most is otthon van, és rám vár! Ekkor Wallace előveszi a mappából a fotókat. Sírni kezdek, amikor meglátom a lányomat, ahogy a saját vérében fekszik. Jimmy tette volna? Nem, valószínű csak azért jött, hogy visszahozza a táskámat. Eszembe jut, amit a tükörben láttam. - Leonore anya. Ő volt az! Ő tette!

- A kihallgatásnak vége. - Wallace lemondóan legyint, majd kiszól az őröknek, hogy vigyenek a cellámba. „Rohadt gyerekgyilkos!” - hallom még morogni. Hiába próbálok ellenállni, az őrök megragadnak, sokkal erősebbek nálam. Kell néhány másodperc, amíg megszokja a szemem a folyosó fényét. Hiába kiabálom, hogy nem én voltam, nem hallgatnak rám. A világítás hirtelen pislákolni kezd, talán áramingadozás. Elhaladunk egy tükör mellett, végig fut a hátamon a hideg, amikor belenézek. Leonore anya néz vissza rám.

- Ott van a tükörben! Nem látják? Hát nem látják? - ügyet sem vetnek rám, csak nevetnek. A cellámba hajítanak, rám zárják. A fejemre húzom a takarót, próbálom átgondolni ezt az egészet. Elvesztettem az életemet, elvesztettem a lányomat. Mindennek vége. Nemsokára eszembe jut valami. Mi van akkor, ha az a nő tükörben nem Leonore anya volt, hanem én magam? Mi van, ha Wallace-nak igaza van, amiért engem gyanúsít? Ha én öltem meg Jenny-t, csak nem emlékszem az egészre? Nem, az nem lehet! A szellem követett, és követni fog, amíg csak élek. Próbálom meggyőzni magamat, de nem tudom, olyan kusza minden. Csak remélem, hogy Ednának volt igaza. Csupán egy dolog van, amiben biztos vagyok. Soha többé nem merek a tükörbe nézni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.