anyu2 2013.07.15. 17:27

Szükségem van...


Szükségem van
Az erődre gyengédségbe mártva,
A vágtád nyugodt tempójára,
A lényed illó varázsára,
A testedre, lelkeddel hálva,
Arra a huncut komolyságra,
A szemedre, ahogy vakon nèz..
Hogy az egészedben legyek egy rész.

anyu2 2013.06.21. 08:22

A tét

Feltétlenül ül fel a tét,
hogy ha majd te, akkor én,
De te nem, így nem én.

Általában állt a lábam,
Hogy te lépj, s ne én,
De te nem, így nem én.

Kelletlenül kell, lett és ült,
hogy létem veled legyen,
De te nem, így nem én.

Igazában igaz álmom
szertefoszlott, nem találom,
Mert te nem, így nem én.

gatisz 2012.11.06. 21:20

Liberatio

Liberatio I

Animus

A kellemes szivarfüst illata különleges kiterjedés karjaival ölelte fel a helyiséget. A vörösre festett falakon a gomolygó füstön átszűrődő, hullámzó, cikázó fények bódult hangulatot ébresztettek, miközben a sarkok zugaiban, mint megannyi figyelő szellem, időnként emberek körvonalai bukkantak elő. A tánctér fényes volt és tiszta, kockakövei halványan fehérlettek, bal szélén pedig a masszív, sötétbarna tölgyfa pult biztonságot nyújtott a zavarát elrejteni igyekvő csinos fiatal lánynak. Gyakorlatilag mindenki rálátott, míg ő csak a tánctér fénysugarainak hatáskörében álló személyeket tudta szemrevételezni. A zene üteme ősi volt, mégis lágy, és a lány teste automatikusan mozgott a ritmusra, apró, alig észrevehető izom-összehúzódásokkal.

Kicsit feszült volt, tekintve, hogy egy olyan zártkörű bulira érkezett, ahol kb. 10-15 éve a társaság állandó rendszerességgel, egész pontosan 2 hetente tartotta meg jeles alkalmait. Mit is keresett itt? Ide is úgy került el, ahogy oly sokszor annak előtte más helyszínekre; külsejének, kisugárzásának és szexuális vonzerejének köszönhetően. Középmagas termetéhez izmos, karcsú, mégis kerek vonalak tartoztak, haja rövid és szőke volt, féloldalas, hátul felnyírt, kissé vadócos. Apró, feszes mellei tenyérbe illő nagyságukkal a férfi szemek éhségének középpontjául szolgáltak, bársonyos, finom fehér bőre és arca bájossága, pedig mindezek mellett kedves gyermekiességet sugárzott. Alakját, egészségét és szépségét a rendszeres testmozgásnak, a pozitív életszemléletének és a viszonylagos egészséges életmódnak köszönhette, melyet egészlegességében az alkohol és a cigaretta iránt érzett időszakonként felbukkanó vonzalom csonkított meg csupán.

Most is mentsvárként szorongatta vörösboros poharát és cigarettáját, miközben kíváncsian futtatta tekintetét körbe a szórakozóhelyen. Megérkezésekor gyengeségében kereste szeretőjét, hogy a kabát levétele után azonnal hozzá léphessen, ám amint megpillantotta annak reakciójától ereje nagy része visszatért. Attila arca ugyanis látványosan felderült, tekintetével szinte magához húzta és ölelte a lányt, vigyora elégedettséget, büszkeséget fejezett ki. Nóra cinkosan rámosolygott majd kacsintott egyet, hisz a megbeszéltek alapján titokban tartották még bimbódzó viszonyukat, tekintve, hogy a férfi egyik barátja, Gyuszi, volt az, aki gyengéd érzéseket táplált a lány iránt. Nagyon izgalmasnak és szórakoztatónak találta ezt a helyzetet, és egyáltalán nem érezte annak súlyát. A sebesen robogó napokhoz úgy viszonyult, mint egy filmhez; soha nem hagyott ki semmilyen adódó alkalmat, amihez kedve volt, megtette, és a kalandok gyökeres részei voltak életének. Ez táplálta a tüzet, ez fejlesztette tovább sokoldalúságát, és erre is volt szüksége ahhoz, hogy végtelen életenergiája ne feszítse szét belülről. Attila egy bárszéken ülve ontotta magából a vonzódás minden rezgésének hullámhosszát, amikor a lány mellé állva rendelte meg italát. Néhány perce beszélgettek még csupán, nagyokat kacagva kaján poénjaikon, amikor egy hosszú, világos barna hajú, terjengős ajkú, nőies alakkal megáldott, visszafogott, lassan mozgó nő lépett Attilához. Miközben szemeiket félig lehunyták, arcukat finoman összeérintették, s miután váltottak néhány szót, Attila Nóra felé fordulva lágyan mondta:

- Hadd mutassam be a barátnőmet, Évit.

- Szia, Szászai Nóra. – nyújtotta barátságosan a kezét Nóra, majd erősen megszorította a nő tenyerét, miközben egy közvetlen vigyort is megeresztett.

- Nagy kujon vagy te! Már értem miért nem akartad, hogy eljöjjek. – kacagott fel, amikor a nő elment, majd a tánctér szélén mozgolódókra fókuszálta figyelmét.

Tekintete a szép példányokon akadt meg csupán; egy nőiesen szép arcú, hosszú barna hajú srácon, aki iránt az érdeklődése hamar lelankadt túlságosan visszafogott kisugárzása miatt, és egy másik, délies vonású, komisz és huncut tekintetű, kissé kövéres testalkatú, szintén hosszú, hátrasimított és copfba fogott sötétbarna hajú pasin. Nem is értette, hogy egy számára ilyen vonzó jelenség mellett miért is szemrevételezi egyáltalán az azzal diskuráló, nagy kidülledő szemekkel rendelkező, alacsony, meglehetősen kistermetű és kisfiús fiatalembert, akinek széles száját a mosolygás mély ráncai keretezték be, s így ábrázata eléggé majomszerűre sikeredett. Az volt a benyomása, hogy ő még csak növesztette a haját, hiszen annak hossza még alig hagyta el kifejezetten apró fülének alsó vonalát, s így hossza semmilyennek sem volt nevezhető. A két barát egyértelműen éppen róla beszélt. Nem kellett hallania szavaikat, könnyen leolvasta a metakommunikációs jelekből, ahogy éppen értékelik őt, mint egy árucikket.

- Nem amiatt, hanem emiatt. - mondta bosszús hangon Attila, majd félrefordította a tekintetét.

- Hogy mi? – emelte fel értetlenségében hangját a lány, miközben hirtelen szeretője felé fordult. A férfi hófehér, enyhén kigombolt ingében, derékig érő hullámos világosbarna hajával, mandulavágású zöldeskék szemeivel, karvajszerű orrával és ragadozó fogaival iszonyatosan izgatta ebben a pillanatban.

De már nem is láthatta Attila következő reakcióját, mert a spanyolos arcéllel ellátott, kissé testes fiatalember határozottan elállta Nóra útját, és az arcától körülbelül öt centiméterre elkezdte kissé erőszakos udvarlási rituáléját. Ettől még Nóra is pár percre zavarba jött és egyik kezével csuklóját szorítva próbálta intim szféráját megvédeni, de aztán már nagyokat kacagott a közvetlen megközelítés eme jeles kinyilatkoztatásán.

- Na jó, a csaj velem van, oké?! – csattant fel Attila, miután megpillantotta szeme sarkából, hogy egy másik dzsigoló kinézettel rendelkező haverja is erőteljes és határozott léptekkel közeledik a bárpult felé.

Nóra nagyot derült a jeleneten, majd hozzátette gondolatban, hogy itt sem lesz már kapás, tekintve, hogy a hír, hogy Attilával együtt vannak, futótűzként fog végigsöpörni a kis társaság férfi tagjai között. A hölgyek, lehet csak a legközelebbi alkalomra lesznek felvilágosítva, kuncogott magában. Egy mosolyt imitáló hamis szájhúzással kilépett a meglepett arcot vágó férfigyűrűből és a tánctérre libbent. Ezután egész este már csak azt engedte, hogy a zene átalakítsa mozgását, végigfusson hullámaiban testén, és ő elinduljon csukott szemmel a hatására teremtett fantázia mezőn.

Tizenkét éves volt, amikor családjával a Tisza parton nyaraltak. Bátyjával esténként, miután a szülők már lefeküdtek, egy folyó parti italozóban beszélgettek, amikor egyik alkalommal a szomszéd asztalnál a húszas éveik elején járó fiúcsapat tagjai közül az egyik hangosan megszólalt:

- De szép lány ül itt a másik asztalnál, csak kár, hogy a barátjával van!
- Nem a barátnőm, ő a húgom. – válaszolt a vörösesbarna, jóképű 16 éves fiú, miközben arcán az ismerkedés iránt érzett remény mosolya jelent meg. Mélységesen vágyott az idősebbek társaságára.
- Akkor gyertek, üljetek át hozzánk! Tibi vagyok.– vigyorgott a vékony testalkatú, sötétbarna hajú, mélykék szemekkel ellátott, sármos fiatalember.

Nóra vele szemben foglalt helyet és lesütött szemekkel hallgatta a beszélgetést. Kis idő elteltével Tibi kifejezte érdeklődését Nóra iránt, akinek így muszáj volt felemelnie a fejét és ránézni.

- Húú, ezek a szemek! – kiáltott fel a fiú, és erősen megrázta a fejét, majd lehorgasztotta azt. Nóra megriadt a reakció láttán, s zavartan kereste a többiek tekintetét, ám azok számára érthetetlen információkat közvetítettek, míg bátyja mérgesen húzta össze szemöldökét.– Ilyen különleges szemeket még sohasem láttam. – folytatta Tibi mélyen belenézve a macskaszerű, sötétzöld gyűrűbe vont, zöldesszürke szempárba.

Ezek után minden este az új barátaikkal ücsörögtek és beszélgettek, volt, hogy napközben is. Nórát pártfogásába vette a mélykékszemű srác, szerette maga mellett tudni, a lány pedig valami új, eddig ismeretlen gyengéd érzelmet táplált iránta. Egy ragyogó napsütéses délután asztaluk mellett egy törölközőbe csavart, hosszú, vizes, boszorkányosan vörös hajú nő haladt el, amire különleges párja felmordult:

- Hmm, de régen éreztem már frissen zuhanyozott nő illatát! Szívesen végignyalnám a combjait! Mondjuk, lehet, elfogyna a nyálam a végére, annyira hosszúak. – kacagott fel kajánul.

Egyik alkalommal, pedig egy ejtőernyős, már igencsak harminc felé járó katona ült mellette az asztaltársaságnál, aki rendkívül nagy érdeklődést mutatott Nóra iránt. A lánynak tetszett, hogy valaki ennyire figyel rá, hogy megnevetteti, és élvezte, hogy egy tőle ennyivel idősebb személlyel is el tud beszélgetni. Gyermeki naivsága azonban pár pillanat alatt darabokra tört, amikor a nagy férfikéz vékony combjára tévedt, és annak ellenére, hogy ő többször letolta azt onnan, az mégis mindig visszavándorolt. A katona rá sem nézett mindeközben, hiszen közvetlenül mellette a barátnője ült.

Ezek után valahogy minden megváltozott. Következő nyáron, a Tisza túrán egy házas ember formázott neki szívet agyagból, amit ő undorral hajított el magától, a rá következő esztendőben, pedig egy 42 éves, fiatalos és izmos, elvált orvos csókolta meg és magyarázta el neki, hogy ő egy olyan különleges jelenség, akire minden szem rászegeződik, amikor belép valahová. Mintha a félénk, apróra összehúzódott, báb-kabát mögül figyelő hernyóból szépséges és rendkívül veszélyes pillangó fejlődött volna ki, hiszen 14 évesen háromnapi együtt járás után elhagyta azt az idősebb fiút, akiért jó ideig küzdött, hisz az oly sokszor korára hivatkozva visszautasította őt. S a fiú hiába ordította fájdalmában részegen Nóra nevét a lány erkélye alatt, ő közönyös maradt. Nóra apró, erőtlen szárny-rezegtetései lassan határozott csapásokká alakultak, és késő-kamaszkorára már erős griffmadárként szárnyalt a férfivilág egyszerű, ám annál kegyetlenebb dimenzióiban.

Teltek-múltak a hónapok és ő lassan elfogadott jelenséggé vált a zártkörű bulik társaságában. Közvetlenségével, természetességével, barátságosságával, és elengedettségével látszólag áthatolt a rosszindulatú nők mérges levegőjének sűrű falán és belopta magát a férfiak szívébe. Nyilvánvalóan tisztában volt a legtöbb nő és férfi viselkedése mögött megbúvó valódi érzések sokaságával, azonban ehhez a már maga mögött hagyott évek alatt hozzászokott. Így egyszerűen megtartotta függetlenségét, valamilyen szintű izoláltságát. Egyik alkalommal Attila bemutatta egy kedves barátjának:

- Ááá, a te barátnőd az a csöcsös szőkeség! – kiáltott fel Nóra a felismerés izgalmának hevében, és kezével imitálta is a kerek idomokat mellkasa előtt, miközben az elismerés jellegzetes mosolya ült ki arcára. - Gratulálok! Szerencsés vagy, hogy egy ilyen gyönyörűség hajtja le fejét melletted minden éjszaka. – tette hozzá teljesen őszintén.

Elsőéves egyetemistaként, tizennyolc évesen, életében először igazán komolyan távol a szülői háztól, belépett a szórakozóhely elhanyagolt, szegényesen megvilágított szűk mellékhelyiségébe. A kocsma zaja a vastag faajtó mögött maradt ugyan, ám halk morajlása olyan távolinak tűnően csengett, mintha egy másik dimenzió kapuit zárta volna be maga mögött. Néhány másodperc kellett, míg hozzászoktatta szemeit a félhomályhoz, elméjét pedig ahhoz a különös érzéshez, mely beborította arcát, torkát és mellkasát, mint valamilyen enyhén fullasztó, ám annál inkább simogató finom anyag. A göndör vörös hajkoronával rendelkező, galambosan kerekded lány puszta közelsége álmatagon szédültté változtatta tudatát, végtagjait pedig krémesen lággyá és erőtlenné tette. Azelőtt sohasem érzett ilyet. Az illat belopódzott orrlyukain, szinte érezte, ahogy homloklebenyén keresztül kúszik lefelé, mellbimbói hegyességét magával húzva. A lány kedvesen köszöntötte, mintha már régről ismerték volna egymást, és amikor belépett a fülkébe nyitva hagyta résnyire az ajtót. A comb kivillanó bársonyossága, a csipke halovány színe, a mozgás bódító susogó hangja….amikor ki akart lépni a fülkéből Nóra tágra nyílt szemei fogadták és résnyire kinyílt apró, finom ajkai. Menyire más volt, mint egy férfi érintése. Talán ez a szerelem, kérdezte akkor magától. Mikor úgy ölelnéd, hogy nehogy szétroppanjon karjaid között, mikor úgy simogatnád, hogy nehogy fájdalmat okozz ujjbegyeiddel, és mikor úgy csókolod, hogy ajkai finomságát megóvd csókod szenvedélyétől. Azonban egy jó barátja azt mondta a szerelem nemcsak egy éjszakáig tart…

Elég sűrűn eljárt a zártkörű bulikra, mindig a táncra és a zenére koncentrálva. Amolyan elvonulássá vált ez a lehetőség számára, ahol elbújhatott önmaga elől. Nem kellett harcolnia a benne égő tűzzel, hogy ne marcangolja szét legbelülről, szüntelen próbálva útjára terelni, mert itt éghetett, loboghatott, lángolhatott kedvére. Úgy tekergőzött időnként, mint egy angolna, kerek popsija soha meg nem állt a ritmust követve, karjaival, pedig mindeközben mintha a körülötte lévő energianyalábok hullámait simogatta volna. Ezek után már nem volt kérdéses, mennyire fontos számára a zene és a tánc, így tekintve, hogy ez hozta össze a társaság legtöbb tagját, egyre több ember felől tapasztalt őszinte közeledést. Kellemes érzés volt, amikor Attila megemlítette, hogy hiányolták a tánc-repertoárját, ha nem jelent meg. Attiláék, mivel a szervezők közé tartoztak mindig maradtak pakolni is, és a lány megkérte Gyuszit, hogy hadd maradjon erre a tevékenységre is. Attila hiába nem akarta ezt sem, Nóra maradt. Csendesen ült és figyelte a pakoló embereket, ahogy óvatosan és tisztelettel nyúlnak az elektrotechnikai berendezésekhez, alkatrészekhez, és ahogy elhelyezik őket a számukra kijelölt helyeken, minthogyha valami kirakós elemei lennének.

A majomszerű ábrázattal megáldott nagy szemű fiú minden egyes buli alkalmával nézte őt. Időnként megállt és belefeledkezett a lány bámulásába, s ha esetleg találkozott tekintetük kedvesen elmosolyodott majd lassan továbbsétált. Nóra fel volt ezen háborodva, valójában ő sem értette, hogy miért. Az egyik alkalommal, amikor segített a buli után pakolni a fiú elállta az útját az ajtóban. Most kerültek egymáshoz fizikailag közel először. Olyan kedvesen nézett rá, olyan finoman mosolygott, hogy a lány zavarában hátralépett, majd motyogva valamit sarkon fordult. Még mindig az esemény hatása alatt volt, amikor is Attila hívó szavát hallotta a háta mögül. Hátrafordult és egy hatalmasat dobbant a szíve, amikor azt látta, hogy Attila és ez a fiú egy fehér autó mellett állnak és beszélgetnek, miközben időnként rátekintenek, egyértelműen várva, hogy odamenjen.

- Ma Anti kocsijával megyünk.- fordult Attila Nóra felé a fiú felé mutatva.

- Szia, Szászai Nóra vagyok. – felelt bátortalanul, majd nyújtotta a kezét.

- Szia, Szólusz Antal. – mosolygott kedvesen. Nóra most látta csak milyen kedvesek a vonásai, milyen mélységes jóság sugárzik a szemeiből.

Miközben hátul helyet foglalt önérzetessége és büszkesége már a fülében dübögött. Feldühítette, hogy a fiú úgy intézte, hogy elvihesse őket. De mégis olyan jó érzés volt utazni a hátsó ülésen, időnként bátortalanul felé pillantani, megnézni a kezeit, ahogy a kormányon tartja őket, hallgatni, ahogy férfi dolgokról beszél, és közben álmosan figyelni a Duna vizét, ahogy a fények, mint megannyi oszlop süllyednek bele a víz morajlásába.

Attila egyre fojtogatóbbá vált, gyakorlatilag minden nap akart találkozni Nórával, s ha ő nemet mondott a nyájas erőszakosság eszközeit vetette be. Ilyenkor kérte, hogy csak hadd ugorjon be hozzá pár percre, csak hadd kísérje el oda, ahova megy, csak hadd vigye el hozzá azt a filmet, amit már olyan régóta beszéltek, valamint különböző csábítóbbnál csábítóbb programokat talált ki, amikre eleinte Nóra nem tudott nemet mondani. Csakhogy ahogy teltek a hónapok egyre fullasztóbbá vált a dolog, főleg mivel Attila sem bírta túl jól a visszautasítást. Ilyen hangulatban jutott el az egyik buliba Nóra. Most nem volt kedve táncolni, így elindult az egyetlen kanapé felé, ami a tánctér mögött, a félhomályban helyezkedett el. Ott ült Anti és ő egyszerű természetességgel lehuppant a közelében. Egy lány ült mellette, aki felettébb durcásnak tűnt, és bár Anti felé fordult és mintha beszélt is volna valamiről, ám a lány felpattant és elviharzott. Anti ekkor egy darabig maga elé nézett az asztalra, majd Nóra felé fordult, aki kíváncsian kérdezte meg:

- A barátnőd?

Anti nem válaszolt, felfelé tekintett, mintha gondolkozna, és éppen csak hogy észrevehetően megrázta a fejét.

- Hát igen.

- Ühüm. – és azt gondolta, hogy valószínűleg ez a kapcsolat már leáldozóban van. - Nagyon szeretek ide járni, tetszik nekem itt. És olyan jó, hogy van végre egy hely, ahol igazán igényes zenét lehet hallgatni, a társaság válogatott és a korosztály is pont megfelelő.

- Válogatott és pont megfelelő? – kacagott fel Anti, és kivillantak kicsi fehér, szabályos fogai.

- Hát tekintve, hogy zártkörű a buli, akik ide bejutnak, azok csak átmennek valamilyen szűrőn! Mint ahogy én is. – és már mindketten kacagtak. Felszabadultan beszélgettek tovább, észre sem vették, hogy Attila elsétál mellettük, majd a tánctérre megy, és hátat fordít nekik. Mindketten belemerültek abba a kellemes légkörbe, mely körbefogta őket.

- Ezzel a témával kapcsolatban van egy könyvem, amit szívesen kölcsönadnék neked. – mondta Anti később komoly arckifejezéssel.

- Rendben van, akkor esetleg bejelöllek a Facebookon és lelevelezzük, nem? – válaszolt hasonló komolysággal Nóra.

- Rendben van.

- Most el kell mennem táncolni, nem bírom tovább! – pattant fel Nóra.

- Menj csak, menj! – nevetett fel Anti, miközben ő is felállt.

A Gellért-szálló elé beszélték meg a találkozót. Kellemes nyári nap volt, késő délután, és a Duna felől vízillatú, frissítő szellő fújdogált. A találkozó felé tartva Nóra végig azon álmodozott, micsoda kaland lenne két szeretőt tartania egyszerre, akik ráadásul még egymás barátai is. Számtalan számára érdekesebbnél érdekesebb, és mulatságosabbnál mulatságosabb képet sorakoztatott egymás felé. Ezen kacarászott magában, amikor leszállt a villamosról, és rápillantott az órájára. Tíz perccel korábban érkezett. Nagyon kellemetlen lesz itt várni, gondolta, de ebben a pillanatban meglátta, hogy már Anti is ott van. Lassan lépdelt fel alá, körbe-körbe tekintgetett, időnként meg-megállt és az eget bámulta. Nóra nem értette mi az a furcsa érzés a gyomrában és mi az a különös derengés, ami körülveszi a fejét, mintha valami vékonyabb fátyol fedné be a szemeit, de hamar elhessegette az egészet, és folytatta élvezetes merengését. Arra gondolt, milyen lenne szeretkezni egy napon mindkettővel. Sőt! Milyen lenne beszervezni mindkettőt, és hármasban szeretkezni. Tekintve, hogy nem sok ilyen lehetőség adódik az életben mindenképpen ki kéne használni. Vagy tekintve, hogy Attila olyan idegesítően kötődővé vált, nem is lenne rossz egyszerűen leváltani, folytatta gondolatmenetét, miközben bájosan rámosolygott a fiúra és puszival köszöntette. Anti fehér lenvászon inget viselt apró fekete gombokkal, mely kiemelte napbarnította bőrét. Félénken tekintett a lányra, és vékonyszálú, puha, sötétbarna babahaját a szemeibe fújta a szél. Zavartan igazította meg rakoncátlan tincseit. Amikor elindultak Nóra lenézve konstatálta, hogy a szandálban milyen kicsi lábai és lábujjai vannak. Valójában férfinak számított már, de kis termete, apró kezei, lábai, fülei, finom, lágy és enyhén hullámos haja, valamint tökéletesen sima és ráncmentes bőre miatt egy édes fiú benyomását keltette. Olyanét, akit szívesen magadhoz vonnál és babusgatnál, majd finoman magadévá tennéd. Legalábbis egyelőre ezt látta benne még Nóra. Azonban ahogy sétáltak fel lassan a Gellért-hegyre és beszélgettek Anti egy komoly, erőt sugárzó férfivá nőtte ki magát Nóra szemében. Ahogy ültek egymás mellett a játszótéren, egy vastákolmány szélén és Nóra szégyellősen kavicsokat dobált, úgy érezte magát, mintha újból kislány lenne, olyan kiskamasz korú.

Továbbsétálva leültek egy padra egymással szemben, úgy hogy a pad deszkáját lábaik közé vették.

- Jól érzem magam veled és nagyon köszönöm ezt a délutánt, olyan érzésem van, hogy szeretnélek megölelni. – fejezte ki Nóra, ami benne volt, és barátian megölelte a fiút, ami azonban esetlenre sikeredett, mivel a fiú kissé elhúzódott.

- Én nem csak barátian szeretnélek megölelni Nóra. – húzta össze a szemöldökét.

- Szeretnél megcsókolni? – mosolygott huncutul a lány.

- Igen. – mosolygott vissza Anti, és arckifejezésében az tükröződött, milyen kis hóbortos és éretlen ez a lány.

Az ajkaik összeértek és úgy játszottak egymással, mintha időtlen idők óta ezt tették volna. Puhák voltak, finomak lágyak, gyengédek és szenvedélyesek, olyan ritmusban váltva egymást, ahogy mindketten szerették volna. Mert mindketten ugyanúgy szerették volna. Anti ölelése olyan szélesre nyílt, mint egy medve végtelen erőt sugárzó, szilárd mellkasa, hogy Nóra egészen aprónak, törékenynek érezte magát benne. Lassan szürkülni kezdett, amikor befejezték a csókot. Csak néztek egymás szemeibe egy pár percig szélesen vigyorogva, s mindkettő szemei arról árulkodtak, hasonlót éltek át.

- És mi van a barátnőddel?

Anti nagyot nyelt, látszott, ahogy a kellemes csillogás szemeiből elillan, és befedi a zavar homálya. Mintha a bosszúság halovány szikrája is megjelent volna a feketeségben.

- Tudod ezt nem olyan egyszerű megmagyarázni, de én mindig is úgy gondoltam, és mindig is úgy éltem, hogy az számít, ami ebben a pillanatban történik, és az, akivel.

- Aha. Értem. Szóval most velem érzed jól magad, míg amikor a barátnőddel vagy, akkor vele és nincsen ebben semmi rossz. Ismerem ezt. Mintha Attilát hallanám. – nevetett fel gúnyosan.

- Hát igen, végül is igen.

- Hmm. – mosolygott Nóra. – gondolhattam volna. – Későre jár, lassan mennem kell, meg gondolom a barátnőd is vár. Vagy vele majd holnap találkozol?

- Öööö, mi együtt lakunk.

- Hogy még együtt is laktok? – fortyant fel Nóra. – Tekintve, ami Attilával van, azt gondolom természetes dolog, hogy azt gondoltad nekem nem lesz ezzel semmi bajom. – folytatta a hosszas csend után Nóra, miközben lefelé tartottak a hegyről.

- Miért, van?

- Végülis nincs. – sóhajtott hatalmasat, és nem értette miért, de valamilyen különös, addig ismeretlen fájdalom majd szétfeszítette a mellkasát.

- Várj, hoztam neked valamit. – nyúlt be a csomagtartóba Anti, majd elővette egy vadonatúj könyvet és átnyújtotta Nórának.

- Ez az a könyv, amiről beszéltél. De hiszen ez vadonatúj! Még nem is olvastad?

- Nem, ezt neked vettem.

- Nekem?

- Igen.

- De hát…. – újból fájdalom nyilallt a mellkasába. – El akartál csábítani? – tört fel belőle védekező büszkesége.

- Akkor előbb adom oda. – mosolygott Anti. – Nem, ezt neked vettem, egy ajándék.

Ahogy mindketten egyszerre, egy ütemre szálltak be a kocsiba automatikusan egymás felé hajoltak, mintha csókot szeretnének nyomni egymás ajkaira. Mint amikor egy pár már oly régóta együtt van, hogy kellemes megszokottsággal lopnak el minden pillanatot az ajkak összeérintésének élménye végett. Nóra zavartan nézett ki az ablakon. Csendben indultak el, s jó sokáig nem szólaltak meg, amikor is Anti megkérdezte:

- Attilához vigyelek?

- Tessék?! – hördült fel felháborodottan Nóra. – Ne haragudj, ez nekem sok. Nem, hazamegyek, természetesen.

- Elnézést, én csak….- hebegett a fiú, miközben szemei kétségbeesést sugároztak.

- Tudom, hogy elromlott a hangulat a végére, de én mégis nagyon jól éreztem magam. Felhívhatlak esetleg még? – kérdezte Anti mikor leparkolt a Keleti pályaudvar parkolójában.

- Nem tudom Anti, majd inkább én kereslek.

- Nem akarok rád erőltetni semmit, a te döntésed, de nagyon boldog volnék, ha még találkoznánk. – mondta a férfi, miközben megcsókolta az erőtlenül engedelmeskedő kezet.

Nóra nem szólt semmit, halkan köszönt, kiszállt, és elsétált. Nem nézett hátra, dühös volt, felháborodott és csalódott. Anti figyelte, ahogy eltűnik a kocsik mögött és mélységesen szomorú volt.

f3.jpgCsak vágyaimnak kellesz,
nem tovább és nem előbb,
csak hogy vágyad ne legyen több,
mint kívánom, én legyek nőd!
Vagy még én sem...
Vonulj ki a világból értem!
Csábhang hozzád el ne érjen,
maradj enyém, mégsem enyém, egészen.
Az érzést gyűlölve rejtem el benned,
pedig minden sejtem ettől szenved,
mert már gyűlöllek, mert gyűlölet nélkül szeretsz,
s gyűlöllek azért, mert az enyém sosem lehetsz,
gyűlöllek, mert sosem akarnálak,
gyűlöllek, mert neked nem fáj,hogy nekem fájhat
gyűlölve áldom, imádom az együtt töltött éjszakákat.
Gyűlölöm,hogy már csak azért szeretlek,
hogy gyűlölhesselek.

Szólj hozzá!

Címkék: vers ada

szabóada 2012.09.23. 12:47

belül

Test, világ, Isten és rajtad kívül,
keresem magam, hol nincs már a belül.
Nincs anyag, mi körbefog, nincs a "Vagyok",
így a semmi amiben élek, majd meg is halok.

Test, világ, Isten, s rajtad belül:
Szükséged vagyok!
Bővelkedő tekintetembe olvadó sóhajod.
Lélekzetnyi hang, követelő sikolyok.

Elhaló hám, testet öltött akarat,
porba hulló kielégült vágy, alant.
Lélegzet, milliárdnyi elhaló sejt,
test, mi hűtlenül elfelejt.

De vagyok minden mit tekintetedben látok,
szemfényvesztő szenvedélyes átok,
vágyaidnak elhamvadt csillaga,
de lehetek két szemednek szentjánosbogara.

Vagyok minden mit beléd képzelek,
benned a jó, s a rossz is belőlem ered.
Kincseim az anyag lelkébe rejtem,
mindenek legmélyén rám találjon szívem.

Vagyok visszatérő állapot, kibocsátott lehelet,
útjára engedett, célok közt bolyongó villanásnyi élet,
szellem, kinek útja soha nem ér véget,
lélek, ki csak veled ölelkezve élhet.

szabóada 2012.09.23. 12:45

tisztán

Csak vádoló vágyaimat törlöm le csillagtestéről,
s csúcsdíszem máris fénylik. Épp nem hallik,
de egykor zörgött benne valami, zendült egy dallam,
Dalait maga sem érti, de kellett, hogy halljam.

Most selyempapírba csomagolom;
sártól, vádtól, szerelmes ódáktól,
tisztán, védve maradjon, engem se halljon,
Pihenjen békén a kibélelt dobozaljon.

S majd ha egyszer kihallik a hangja,
tudom, nem én, valaki más rázza...

utoljára tisztán láttam
selyempapírba csomagolva egy dobozaljában.

Szólj hozzá!

Címkék: vers ada

szabóada 2012.09.01. 14:04

cirógató

kisherceg rajz.jpgNe félj most a csendtől!
Felesleges lenne elmondanod,
s különben is, sehova se rohanok.
Hajtsd ölembe a fejed,
hadd simítsam arcodról.. csak veled.
Ujjbegyemben érzed lényemet,
pórusaidba lopom, gyengéden belé helyezem,
majd kicsit karmolok, el ne aludj egészen.
Véráramodra csatlakozó,
lelkemtől lelkedig ható,
végtelenben cirógató kishajó
mind az ujjam, amint hullámzón
ring tested porcikáin,
bordákon ívelt magasságon.
Ne félj, hogy elalszol!
Már bennem a lelked,
majd melléd bújok,
és hallgatom
... amit nem mondtál el mégsem.

Szólj hozzá!

Címkék: vers ada

szabóada 2012.08.23. 17:34

levél Hozzád

Nagy a csend felőled. Tudhatom mi van veled? Bújj ide hozzám és mesélj ha van kedved, de ha csendre vágysz úgyis jó.
Én csendbe burkolózva várom, míg magam is lecsendesedem. Kifejezéstelen arcomon néha szökésnek indul egy könnycsepp, s már ajkaimat nedvesíti. Az emlékek szépségének foglya
lesz, s már játszva húzódik mosolyra, hisz épp annyit adott a pillanat, amennyit el nem vehet az idő. Tudod, hogy a nemlétező feltételezett meghasonlik önmagával, nem nyer életteret? S nem mert nem lehet, hanem mert a létező hódít, anyaggá válik, és a lehetetlenségek átadják helyüket a látható részeknek. Törvényszerű, hogy így legyen. Hisz megismételhetetlen az egységbe rendeződő tér-idő és a spontán belé csöppenő lélekvér elegye. Tudod, emberi kéz nem képes ilyen alkotásra, csak a természetfölötti alkot természetes elixírt, mi csupán izzadtságos fáradtsággal utánzatokat készítünk, aztán csalódunk, hogy újra az igazi Teremtő alkotásaiban leljük örömünket.
 DayDreamer.jpg

Kedves Alkotás!

Gyere bújj hozzám, csodáljuk együtt, ami éppen most adatott!

szabóada 2012.08.05. 12:02

rajz kislány Jorge Azevedo.jpg
Tudat-alattomban latrinát ásva

lajtorján lépdel alant a Lator.
Létével törve le tervezett
tüntető tartásom, mikor
tehetetlennek titulálja őserőm,
de rest még se lőn, létráz lelkem
légies testben, míg nem lesz hegy sem,
mert tengerbe vetetten hever mellettem,
míg fellelhetetlen....
De kárhozott testem eseng a kereszten,
követ rá ne vessen, ki láthat még esetten,
"szabad" szellemben szárnyalni szertelen,
örömkönnymámorba veszett végtelen életben.

1 komment

Címkék: vers bűn

szabóada 2012.07.15. 11:21

középkori chatlamúr

sárkányölő lovag.jpg

Úrnő:

Szia Titus! Visszajöttél?
Értem záporkönnyeket ejtettél?

Bús Lovag:

..Ada, Érted bárhová visszamegyek,
..ha letörölöd a könnyeimet!

Letörlöm én bús lovag,
Ne nyomja már szíved bánat!

..szívem hölgye, csak ne feledd,
..kulcsait az erényövnek!


Nem tudom én azt feledni,
Csak szívem zárját tudd kinyitni!
Ott rejtőzik idők óta,
Nem sok volt ki megtalálta!
S mert szép az élet párosan,
Meg is mondom számosan,
Páros számból legkisebb,
Ennyin voltak legények.

..Szívem csücske, édes párom,
..A kulcsot már alig várom!

Jól figyelj hát, dicső lovag,
Tanuld ki a miként-hogyant!


..Szívedhez mely ösvény vezet?
..Mert tüskéken én nem lépkedek!
..De ha bársony szőnyeg fedi,
..Nekivágok bíz én, neki!

Mitől olvad szép szerelmed?
Tudni nem másnak kell, hanem neked!
Kitanultad mesterséged,
Írjál nekem szép verseket!

..Kezed édes hajlatától,
..Arcod rózsás mosolyától!
..Versem írom, szívem dobog,
..Én egy bolond költő vagyok!

Uram, ön félreértett,
Hármas számban én beszélek!

..A kardomat fenem éppen,
..Érted sárkányt ölni készen!

De mindegy is már, kár a szóér’
Olvadozva visz a hóhér.

..Drága hölgyem a szám most dadog!
..Tényleg ilyen bolond vagyok?

..Hiába a kardélezés?
..Nem kell néked sárkányölés?
..Jó paripám felnyergelem,
..A hóhért majd én jól leverem!
..Vágtatok én mint a szélvész,
..Szívem hölgye mindjárt elvész!

(Óh, már megint félreért!)
Élezzed csak a kard élét!
Mártsad pennád tintába
Nem szállok én vitába!
(Olvasom sorait szemérmesen,
Mit ír nekem szerelmesem?)
Hóhér pedig a Szerelem,
Eszemtől az választja fejem.

..Ha pennámat belemártom,
.. Ember legyen az a Márton,
..Aki engem visszatart,
.. Aratok szép diadalt!
..Az a hóhér, mint egy álom,
..Az ilyen hóhért én komálom!
..Ha ilyen fejtől az ész elválik,
..Az én szívem biz szétmállik!

..A lányregénynek itt a vége,
..De Balázsnak majd elmesélve,
..Újra éljük szép románcunk,
..Röhög is majd minden ráncunk!

szabóada 2012.07.06. 10:44

valaki velem

Óh, mennyi Lélek, de tán mind egy,
ki képzeletemmel játszódni vágyik.
Szivárvány lelkem szalagjaiból választ szemfedőt,
s én perdülök, szédülök széllebbentett fodraim közt,
ahogy a pillangószárnyon kacarászó lét önmagába merül
a végtelen kék egen. Valaki velem.
Míg a lebukó nap perzselő útra nem ejt,
porból levén porral elegyítve vágyaim.
Gyönyörű földi kín!
S a tudat tiszta, míg a Hold,
el nem zavarja végleg a Napot.
Leoldja szemfedőm, hogy lássam:
mezítelen és egyedül
vagyok.

szabóada 2012.06.28. 13:56

szenvedély

Uralkodik a gondolat,
alattvalóm már az érzék.
Józan ész, te el ne hagyj,
ne szennyezze lelkem vétség!

Majd járomba fogva repítsz,
ösztönödnek erejével,
ámde birokra nem hevít,
szavam erőddel nem érvel!

Igazságom mért kell győzzön?
Hogy enyém, többet nem ér!
Egy csak az Úr égen-földön
s igazat szól, ha Ő beszél.

Még játszom izmusaiddal,
mohó világi bölcselet,
de nem kábítsz a sok szóval,
csak világom tágul veled!

Szolgálatomra készen áll
megannyi mihaszna tétel,
keresem vajh mely tudomány
mi építhet bölcsességgel?

Óh, mire vagy hát oly kevély,
balga játéka világnak?
Megragadsz, ha jő a kéj,
de meg nem tarthatsz magadnak!

Szívemben úgy gyúlj, Szenvedély
amint mező arannyá vál',
ahogy simogat a hűs szél
s hajladoz' tenger búzaszál!

szabóada 2012.06.13. 13:22

Tiéd

Csak azon keresztet bírd
Mit sors keze reád centivel mért,
Mit tanítóul rendelt utadra az ég,
Hogy alázatban tartva légy!

Csak azon örömöt bírd,
Mi szakajtó kosárból gurul eléd,
S nem kívánod, legyen még,
Csak háládatban tartva légy!

Csak azon aranyat bírd,
Mihez nem tapaszt a kezed vért,
Mi erkölcsöt titkon sem sért,
Hogy becsületben tartva légy!

Csak azon bűnöket bírd,
Mi hitet benned nem csorbít,
Mit szíved vakon nem ítélt,
Hogy kegyelemben tartva légy!

Csak azon szózatot bírd
Mi utadról le nem térít,
De vezet élteden végestelen-végig,
Csak bizalomban tartva légy,
S mondd: Ennyi elég!

4 komment

Címkék: vers élet

szabóada 2012.06.09. 16:17

aki akar


Nem a vágy
csak a dal,
az akar.
Nem a hév,
csak a szív
szava hív,
az akar,

ám nem is hív,
és nem akar.
Csendes a szív,
némul a dal,
száraz a könny,
megvigasztal

aki akar.

szabóada 2012.04.13. 09:02

Közöny

Játszi könnyűséggel siklik belém
közönyöd hímtelen tőre,
míg alant vérem a porral keveredik
s gúnyt szór szemeimbe:
Magam teremtettelek.
Lelkemből ruháztalak,
hogy ne fázzak,
Ajkaid közé mámort
rágva kívántalak,
hogy ne éhezzek,
csak érezzem édes ízedet.
De soraidból kihullott nevem,
és kellene szégyellnem, hogy sem büszkeség
sem dac erőt nem vesz a szívemen
csak pillanatig, csak addig!
Majd tőröd egy laza mozdulattal
újra megfordul bennem.


gatisz 2012.04.06. 19:46

Álomkép

 

Olcsó húsáru,

Kitárja combjait,

Kitart, mert remél,

S kínálja bájait.

 

Férfiak szedegetnek,

Mint magos gyümölcsöt

A rét alatt. Lassan eszegetnek,

S a mag megmarad.

 

A várva várt falat,

Csupán tovább halad,

Felöltve meztelen,

S a szolgaság marad.

 

Elpazarolt gyengédség,

Testet öltött merészség,

Gyermeki álomkép,

Semmi, mit vágyott még.

 

Kitárult ablakod,

Ki látja? S megfagyok!

Pislákoló csilláron,

Megkövült angyalok.

Megérkeztek a várva várt vendégek. Az egész épület zajos az izgatottságtól, míg én egykedvűen bámulok ki az ablakon. Odakint szemerkél az eső, mindent bevon kristály csillogásával, s mint megannyi könnycsepp, lerajzolja a szomorú lelkek bolyongásának történetét. Az előttem megjelenő homályos figurára fókuszálok. Tudom, elégedetten szemlélhetném önmagam, hiszen az arcom szabályos és arányos, rövid sötétbarna hajam enyhén göndörödik, szemöldököm sűrű, egyenes, alatta fekete szembogaram igéző, orrom keskeny, finoman ívelt, ajkaim pedig enyhén duzzadtak, érzékiek.

Azonban én azzal vagyok elfoglalva, hogy hiába toltam a kerekes székem teljesen közel a falhoz, oldalra befordítva, így is az udvar egyik legfontosabb része, a bejárat előtti terület marad teljesen láthatatlan. Nagyon bosszant, hogy oldalra kell fordítanom a fejem és gyakorlatilag deréktól felfelé az egész felső testem. Vicces gondolat: deréktól. Mintha tudnám onnantól lefelé mozgatni bármimet is. Jézusom, mikor fogok már megbarátkozni nyomorultságom testet öltött komorságával! Megbarátkozni. Komolyan mondom, humoros kedvemben vagyok ma. Hisz még a beletörődés, a maga tanult tehetetlenségével is távol áll tőlem.

Éppen azzal kezdek foglalatoskodni, hogy hűséges szállítójárművemet a szoba közepe felé irányítsam, amikor egy lány bukkan fel, de az ablakpárkánytól csak rövid ideig látom. Karcsú, törékeny alak, finom arcél, kimagasló orr, lágy szőke haj, és még innen a második emeletről is látni világító szemeit. Nagyon kifejezőek. Egy pillanatra tekint csak fel, mintha egyenesen a szemembe nézne. Apró, kissé öntelt, de rendkívül huncut mosoly suhan át az arcán. De hisz beledobbant a szívem! Bizsergek, s úgy érzékelem, hogy az egész testem pulzál. Szomorúan konstatálom, hogy valószínűleg most, ha egészséges lennék merevedésem lenne. Talán elvonulnék a mellékhelyiségbe, hogy kihasználjam ezt a kellemes érzést és egy fergetegeset maszturbáljak. Igen. Elképzelném a lányt csíntalan szemezgetésünk kereszttüzében, ahogy pajkos mosolyával követne a lépcsőház egy csakis miránk váró sötét zugába, hogy kacarászva ízlelgessük testünk érintésének újdonságát. Látnám magam előtt szeme tüzének fellobbanását, s hallanám, ahogy pihegése szuszogássá, majd apró nyögésekké változik, érezném illata nedves felhőit orromban, s sikamlós puha kapuja körülölelné ujjaim. Majd szenvedélytől felhevülten szaggatnám le ruhadarabjait, apró bugyiját leráncigálnám, hogy azonnal behatoljak testébe, s forróságát magamba olvasszam. S a pillanatban hátrahajtanám fejem, s némán engedném a magas-széles hullámok átrobogását testem minden porcikáján, miközben tudnám, magom mélyen szántja nőiességének egyetlen valódi képviselőjét.

Vajon mihez kezdhetne most velem? Kellemes csevegés és nevetgélés után letérdelne elém, csókolna, ölelne, és amikor a nadrágomhoz érne, zavarba jönne löttyedt nemi szervem kijózanító látványától és érintésétől. Nem bírom elviselni, ahogy a felismerés kiül az arcukra! Ahogy a szemük csillogása átvált a homályos, zavaros érthetetlenségbe. Olyankor a fájdalom sugara a homloklebenyem gátjait szakítja át, szemeim zavaros, meleg folyadékban áznak, s a szívem helyén koszos homok futtatja száraz növény csonkjait. Persze tudom szorongásom hullámai behálózzák vágyuk apró magvait, rezgései összekuszálják érzékeik hosszú antennáit.

Aztán megint a közönyösségem. Mint valami kiszáradt kút, olyan vagyok. Élettelen testem apró áramütések mentén eresztené szabadon történetének bűzös füstgomolyagjait. Sanyika rohan be a szobába. „Megjöttek! Van velük egy csaj is!” Amilyen nagy lendülettel megérkezik, úgy el is távozik.

Újból az ablak felé fordulok. Ezúttal teljesen szemben vele, háttal a folyosónak és a nyitott ajtónak. Egy esőcsepp lassan gördül le az ablaküveg jobb szélén, majd felgyorsulva siklik, ahogy a szánkó a porcukorral fedett domboldalon, s végigszántja az áttetsző határlapot. Nem érint, nem visz magával egyetlen más vízcseppet sem.

 

 

 

gatisz 2012.04.06. 19:24

Egyvilág

A fiatal író gondolatai, mint a pusztító vihar; fekete vízzel telített, súlyos sötét felhői, szigorúan gomolyognak homloka horizontján, hogy a poharán sejtelmes csillogásban tündöklő kávézó finom fényei csupán tudata áttetsző felszínét legyintsék meg lágy fuvallatukkal. A félelem fájdalma kiélezett nyilak formájában fúródik mellkasa üregébe, ahogy az újabb hölgy már feltöltött, kialakított, s bekeretezett képe bekúszik a szokásos történések önbeteljesítő jóslatának keskeny halmazába. Az ajtó csapódásának szorító döngése figyelmét ujjai remegésére tereli, s a mély levegővétel sűrű dohányfüst maró mérgét juttatja el tüdőhólyagocskái kapilláris ereinek apró falaiba. Agytekervényeinek furfangos forgása azonnal beindul, s a szavak úgy buggyannak elő, mint ahogy a barázdált ujjbegyekkel szétpattintott magos gyümölcsök lédús húsa fényes héjuk repedései mentén. Lábai a tompa automatikusság erejétől irányítva veszik fel a mozgás törvényeinek szabályosságát, s egyedül a lépcső első fokától átbillent súlypontja téríti vissza a valóságba. A lány váratlan szépsége, s meglepő bájossága a kibontakozó vonzalom éretlen magjait ülteti el a fizikai sík veteményesébe, azonban a realitás fagyasztó hidege jeges kristályfátyol réteggel fojtja el a csírákat. „Milyen kedves lány, és az érzés, amit hoz, s létrehoz, feltölt. Mint a kábítószeres első slukkja olyan intenzív, de oly hamar el is illan. Még nem tudja, mit adok cserébe. Szerelmébe töltött izzását magamévá teszem, hogy szemembe nézve nyögjön fel, s így legalább hadd lássam, miként működik az elérhetetlen. Ez vagyok én. Szipolyozó, kiszakító, pusztító, álnok szürke árnyék, s halvány ujjaimmal megrajzolom világom mélységességét.” – elmélkedik, miközben egy hosszú pillanatra földöntúli ragyogás fedi el szeme fehérjét, s a lány megigézve bámulja eme gyönyörű jelenséget. Az író a lányra néz. Nézi a kedves arcot, a széles mosolyt, a szégyenlősség és ártatlanság fényében úszó búzakék szemeket, és feláll. Teste elválik nyakától, s amorf pacaként nyúlik, mállik a kávéház füstjében, húsának kocsonyás masszáját a levegő markolássza, míg végtagjai hatalmasra duzzadva, barna homokzsákként húzzák mellkasát a föld felé. „Testvér, egy kis aprót!”– üti meg fülét a szokatlanul erős rokonszenvet keltő borvirágos hang. Megtorpan. A borostás arc visszataszító hibáit, a serték rózsaszínen parázsló töveit szemléli. Az aluljáróban van. Már rég nem foglalkoztatják a memóriájából vélten örökidőkre eltűnt percek, s egy szó nélkül indul tovább. Lábaival az ismert porhanyós talajra lép, s mély megnyugvással tölti el a szalmasárga fűszálak puha hullámzása, ahogy a hangtalan hideg szél lassan átfésüli ruganyos derekukat. A szikár barna bokrok rendíthetetlenül merednek az ég felé, miközben ujjaikkal egymásra mutogatnak, s a szürke sziklák érdes élei acélhangon morogják el rövid történetük kegyetlen igazságát. Léptei ruganyossá és megszállottá válnak, ahogy morzsolja a szavakat: „A bódultság. Keresni a felejtést, szétoszlatni a fájdalmat, megtölteni az ürességet, bokrokkal teli ültetni a sivatagot, széllel felfrissíteni a tikkasztó hőséget. Elszakított az élet anyánktól, és keressük, azóta is keressük azt, amit csak egyféle barlangban élhettünk át. De a tökéletes lét ezen formája van, akinek sohasem adatott meg. Annak, aki már akkor a rettegés és a fájdalom szorító ölelésében fulladozott, amikor még pusztán élete első szikrái villantak fel apró sejtjei kapcsolódási ösvényeként, kinek barlangja a kínok pokoli falából épült, s magzatvize a gyűlölet és a szorongás mérges folyadékának egyvelege volt. Az honnan meríthetne? Honnan sejtené milyen az felengedni, lebegni a nyugalomban, fürödni a kényelemben, úszni az élvezetben és szeretni, szeretni mindent, beleértve önmagát is.”

szabóada 2012.04.03. 17:05

Menettérti

Az utolsó képet is letörölte fényképezőgépéről. Minél kevesebbet hagyjon örökül az emlékek martalócainak. Épp elégszer lopták meg életében is.
A barátaival töltött csendesen vidám percek lenyomatai egyenként és véglegesen tűntek el.
Már csak az emlékeit kell zárolnia vaspáncéllá merevedett koponyájában. Csak ennyi? Nem. Hiszen földi lényegülései, kiknek jövőjébe születésük óta be van vésve létezésének megmásíthatatlan valósága, nem feledhetik.
S mégis! A vasúti töltés szürke kavicsai rezgőn kínálják a távolba, vagy a legtávolabbra röpítő nehéz fém végtelen karjait, s a féktelenül száguldó monstrum máris elementáris erővel vágja pórusaiba szabadító leheletét, megtelítve mellkasát a kitágult hörgők térigényével.
Ekkor lett végleges az elhatározás, hogy legközelebb nem csak hidrogén és oxigén molekulákat enged be pórusain át a testébe, hanem a mámor magasabb fokán, egy nagyobb ütközetben sejtjeit viszi nászra, táncba fogva az eközben eltolódott fém rácspontjait.
A mezítelenek nyugalmával rúg arrébb egy követ. Nem mintha nem lenne jó helyen, csak úgy, hogy máshol legyen. Gondosan fésült haja zászlót bont a szélben, s a selyemszalag gúzsba kötő hatalma némán elegyedik a porral, mintegy hirnökeképpen gazdája hamaros érkezésének.
Az élet kérdéseinek sikamlós talaját homokkal fújta be a szél, hogy mezítelen lábujjai közé bújva, hűsítve melengesse keblén a minden kétséget kizáró okot: élhetetlenné építette életét. A dimenzióváltás lehetősége most új, rövid távlatokat nyitott meg előtte, mivel már nem volt mást vesztenie, csak az álmait.
Már csak pár földi gondolatokat tettető nap és jöhet a mérhetetlen fizikai fájdalom mámora, ami egyszer s mindenkorra meggyógyít minden evilági kínt.
A következő vonat a mámor ígéretével közeledett felé.
Jegyet váltott…

 


Most sem integetett.
Már a felszállás pillanatában védelmezőn rejtette el a jelen földrajzi helyzet tudatától a monstrum zárt rendszere. Földrajzilag tapodtat sem mozdult, de lelkében már elmerült a halálsoron állók utolsó vacsorájának élvezetében. Még azelőtt csömörlésig eszi magát! Úgy sem lesz érkezése, hogy gyomorrontást kapjon az élet élvezetétől. Lassan húzott ki a szerelvény az állomásból. Hát megtette.


Lényegtelenné vált az idő porszemcséinek lassú csorgása, hiszen már akkor megérkezettnek volt nyilvánítható, mikor búcsúcsókkal lezárta hovatartozásának fekete dobozát.


  Smaragdzöld mosoly közeledett felé, átragyogva a gőzölgő aszfalt fülledt levegőjét. A kilométerek százai is gyorsabban elfogytak, mint a peron hosszúra nyúló léptei. Mozdulatlanságában terv szerinti hirtelenséggel lepte meg az ajkára csókolódó mámor, melynek átlátszatos zöld vizében végtelen nyugalommal merült el. Ujjaira kulcsolódott a jelen édes bizonyossága: megtörtént. E nélkül a megtapasztalás nélkül kár lett volna átadnia magát, nem csak az élet enyészetének, de a halálénak is.
  És utazott lélektől lélekig; test a testtel, lélegzet a lélegzettel érintkezve.


  Sokszor félelmetesre nőtt egyedüllevőségének árnyéka, mert a körülötte lévő emberek csak a pillanatnak kölcsönözték jelenvalóságukat. Nem is tehettek mást. Köreik az ideiglenesség bizonyosságával érintkeztek, szőhetetlenné téve minden hosszú távú terv fonalát. Hosszú vajúdás árán sem születhetett valóságra egyetlen olyan álombéli valószerűség sem, ami a másik sorsát is hivatott lett volna irányítani. Bár sokszor fenyegetőn vetette magát a partra egy-egy nagyobb hullám, végül mindig visszahúzta cseppjeit medrébe, nem is építve, nem is rombolva sem az ő, sem a más parton álló homokvárát.
  Útjaira kalandvágy kísérte, s a félelem nyitott ajtót, mikor hazatért. Bár egyetlen útjára sem kísérte el, mégis mindig bizonyossággal és illedelmesen várta, hogy kifogyjon lába alól az út és visszatérjen eszmerendszerének utált, de biztonságot adó falai közé. Nem ismert mást. Csak hallomásból értesült más dimenziók létezéséről, de akárhányszor is akart hidat építeni az ismeretlen fölé, sorban zuhant a mélybe minden egyes műgonddal égetett tégla.
  Volt hogy gerjesztett lejtőkön a nyolc kerék irányíthatatlan gyorsasággal repült az újabb keresztút felé, ilyenkor játszadozva nézett szembe az oldalirányból támadó orosz rulettel, de még mielőtt valóban bekerült volna a veszélyzónába, a STOP tábla fémes ölelésében újra csak biztonsági játékra váltott át. A felszökő adrenalin pár percre újra kielégítő mértékben éltette, és hazafelé már az önbizalom hajtotta a kerekeket.
De ezek az apróságok nem változtattak a tényen, hogy rövid távú terveit az utolsó vacsora részeként már megvalósította.

 Csak az idő lusta lábait húzta, hogy kísérje még egy darabig, de így is félő volt, hogy a rációvá váló álmok, egy időegységnyi megtapasztalás után már nem fogják inspirálni és kár lesz hosszú távú terveire hivatkozva abbéli felfedezését félretenni, hogy a hasonló vonzatú megtapasztalások unalomba torkolva teszik egyre sivatagosabbá életterét, melynek tágítása csak az univerzum tágulásának mértékével lehet arányos, ellenkező esetben ... 

gatisz 2012.03.15. 21:03

Mindkét oldalt

Keresztbe tett lábakkal, meztelenül ültem az ágy szélén, és figyeltem a kezemben égő cigaretta füstjének kígyózó mozgását. Mellettem a hiányos öltözetű férfi beszédben használatos apró testrészei energikusan mozogtak, melyhez ütemesen bólogatott és közben fürgén készítette elő a dohány megsodrásához szükséges alkatrészeket. Nem figyeltem rá, valójában idegesített a locsogása. Egyetlen dolog miatt tartottam, abban kimagaslóan jó volt. Azonban az utóbbi időben kifejezetten zavaróvá vált a számomra, ahogy szemlátomást felvidul megpillantásomkor, s valamely kedves szavamra a boldogság és az öröm hangsúlyos jeleit mutatja. Már éreztem a vég közeledtét, de ő még ezt nem tudta. Egyértelműen vakságot és süketséget fogadott a jövőbeli szerelem önámító, csalfa vágyképének megéléséért. Rápillantottam és az érzés, mely átfutott rajtam fintorra húzta számat.

- Nézd! Köztünk soha nem lehet semmi komoly. Csak legfeljebb a szeretőmmé tehetlek. – mondtam az immáron öt éve ostromló „lovagomnak” pár héttel ez eset előtt. Arcomon gúnyos mosoly bujkált, s pimaszul néztem a szemébe, míg ő ficánkolva merült el az odahajított csont nyámmogásának megalázó élvezetében.

Mindenesetre a végleges döntés a legutóbbi alkalommal született meg, amikor azt választottam nála töltöm az éjszakát. Magányos ember révén nem is rossz az néha, ha melletted szuszog egy kupac meleg élő test, forró valóságot sugározva. Hátulról bújt hozzám, szinte belém csimpaszkodott, ahogy törekedett, hogy testünk felszíne minden ponton érintkezzen. Oly erővel és oly hirtelen taszítottam el magamtól, hogy a váratlanság kegyetlensége megdermesztette a pillanatot, lefagyasztotta a szándék megszületését, s meggyilkolta a jóindulat puha gyümölcsösségének frissességét. Az undor beköltözött a számba, a szánalom belebújt a szívembe, s a visszautasítás a zsigereimben lüktetett.

            Ez az emlék jár a fejemben, miközben végigkövetem testem simaságát, meztelenségem finomságát, s az eltelt idő óta kissé kerekebbé vált női domborulataim ruganyosságát, ahogy az ágy matracának támaszkodnak. A magas barna férfi feszes izmain lágyan törnek meg a gyertyák fény-nyalábjai, a szürke árnyfoltok süppedve takarják el zamatos bőrének ízletességét.

- Az emberek beszélnek, locsognak, de nem képesek betartani a szavukat. Te is ellágyultál, azért vagy most itt! – recsegi a keserű mérget szájában forgató ember eltorzult arcvonásaival, mély megvetéssel hangjában. – S most mi az a furcsa mosoly arcodon?! – csattan fel.

- Semmi. – lehelem erőtlenül, hogy a következő mondatot már csak kinyöghessem. Rápillantok, de tekintetét elkapva oldalra fordítom a fejem. A megalázottság kínja markolássza torkom, ahogy lepergetem magam előtt az együtt töltött idő rövid filmjét. Lapos, sötét pillantások a telefonra szánt végtelennek tűnő percek alatt, az oly sokszor elhangzott női név és a csók hiánya. Ahogy gyengéden végigsimítja ajkaival nyakam és mellem finom íveltségét, arcom ártatlanságát, de a száj, mint valamely forrón izzó, feketén szenesedő, mély, árulkodó sebeket ejtő tüzes vas, elkerülésre ítéltetett. Neki tartogatja. Most az irigység nem ül rá a gyomromra, s nincs bennem bosszúvágy. Csak lenyúzott bőrébe bújnék bele, átlépném a tavalyi év derekát, hogy az én szemembe ragyogjon szemének kívánsága, az én kezemet fogja, s az én testemet akarja egyes egyedül.

– Még ma éjszakára maradnék. – suttogom rekedten. Mellkasom szívem szorító fájdalmától összelapulva tömörül bordáim rácsai között, amint felismerem maró vágyam féktelen töretlenségét: hozzábújni, átölelni, megérinteni.

szabóada 2012.03.14. 21:34

igen

szétszakadó lineáris kohézió pattanó cérna metélne körül belül csavar citromszeletekké aprózva kristályosodott édes ízemet kioltva erőm ernyedt oldalra rúgás fejem falba még ver halott vagy ok. élettel fertőzött balsejtelem vagy mégsem vízió repül viharos felhőkön hattyúszárnyon suhog a sóhaj igen
eltévedhet-e ki él ki él téved-e életet ha elragad hajamba kap kiköp lerak felkavar útra kél szeméttel teli-e a forgószél?

 

gatisz 2012.03.12. 15:43

Metamorfózis

 

Az intézet folyosója sivár szürkeségében mintha ködbe burkolózott volna, a csend pedig olyan élesen hasította a levegőt, ahogy a böllér kése szeli a rózsaszín bőr feszességét hófehér és vérvörös puhaságba. A magas-széles, letűnt kort idéző ablakok függöny nélkül engedték be az ősz álmosítóan tompa fényeit, és a falak a málladozó festék által kirajzolódott valószerűtlen alakok táncával tették változatosabbá a nyomorúságos képet. A fiatal hölgy szorongva lépett be a nagy belmagassággal rendelkező rideg iroda előterébe, s nagyon csendesen szólalt meg, nehogy az itt uralkodó rendszer felbolygatójává váljon. A titkárnő csak egy pillanatra tekintett rá, majd a monitor felé fordulva közölte, hogy a doktor úr házon kívül van. Egy köteg papírlapra mutatva hozzátette, hogy azt üzeni, olvasgassa a számára itt hagyott dokumentumokat, amíg megérkezik. A frissen diplomázott pszichológus palánta megkönnyebbülve sóhajtott fel, s kényelmesen elhelyezkedett a vendégek számára fenntartott sarki fotelben. Nagy élvezettel vette kezébe az új olvasmányt, hisz mindig izgalommal töltötte el, ha az érdeklődési körének megfelelő információk birtokába juthatott, s kihasznált minden lehetőséget, mikor az olvasás által elmerülhetett saját kis világában. Átlapozta a köteget, minden oldalra vetve egy-egy pillantást, s a szíve nagyot dobbant, amikor egy vonalas füzetből kitépett, rendezett kézírással televésett iromány bukkant elő a száraznak tűnő, szakzsargont sűrűn használó, formanyomtatványszerű pszichiátriai és pszichológiai vélemények sokaságából.

 

Egy év és két hét telt el. Ezen időszak alatt megtapasztalt érzelmi hullámok homokszemekké morzsolták büszkeségem, önbecsülésem és önbizalmam. A napok hangulatai az ő reakcióinak fényében telnek. Van, hogy csodaszépnek látom magam, a tükör felülete királynői ékesség magaslatait vetíti elém, míg máskor bőröm lefoszlik arcom domborulatairól, szemem besüpped fejem masszájába, és hajam kusza szalmacsomó csupán. Éjszakánként arra ébredek, hogy sírok, és a szörnyű felismerések markolásszák a torkom, reggel pedig az ágyam mellett heverő használt zsebkendők hófehér kupacai emlékeztetnek síri éjszakám tortúrájára. Meggyőződésem olyankor, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy egyszerűen a jövőben minden érintkezési formát, mellyel felém közelít, visszautasítok.

 

Emlékszem, mikor először pillantottam meg Ádámot. A munkahelyi liftből lépett ki, s elgondolkodva meredt maga elé. Megtorpantam látványa hatására, s a töretlenül rászegeződött tekintetem sütő jelensége ki is billentette őt elmerült állapotából. Kedvesen rám mosolygott, s én annyira zavarba jöttem, hogy éreztem még a fülem is elvörösödik. A szemembe nézve sétált el mellettem, s a borzongatóan kellemes, hasító fájdalom a mellkasomban pulzált. Hihetetlen volt! Amint magamhoz tértem rohantam a főnökömhöz, hogy az ügye mindenképp hozzám kerüljön. Azt mondtam, ismerem őt valahonnan. Azzal sem foglalkoztam, hogy a megszokott menet alapján a titkárnő egyeztet időpontot az ügyféllel. A kézremegésem rövid és célratörő telefonbeszélgetésünk után még órákig gyötört, s a pulzusom kikívánkozott csuklóm vékony fehér bőrének áttetszőségén. Első találkozásunkkor viselkedésem egészen kislányos volt, csak nehezen tudtam kifejezni magam, később pedig csak elmerültem a hozzá kapcsolódó mérhetetlen izgalomban, a finom és simogató érzésben.

 

Az utcán álltam, s az újság a kezemben lassan közeledett a föld felé, mint egy tollpihe súlyú, merev, vékony lemez. A törzsem betontömbként nehezedett az utca hideg kövére, s a koponyám helyén mintha szivacs keletkezett volna, mely vérrel telítődve csurgatta pirosos-barna levét arcom érdesnek érzékelt bőrfelszínére, s én hiába pislogtam, minden elhomályosult. A környező világ távoli pontjai elmosódtak, s ahogy egyre közelebb került a pusztulás köre testem határához, fejemben a zúgás ordító szavakká formálódott. „Vége!” Az újságcikk egy színésznőről szólt, aki irodalmi munkásságával hívta fel magára a figyelmet, s akinek az élete párja Ádám, kétségtelenül. Az adatok mind ezt igazolták; a stúdió címe, a kiállításai. Az újságárus távoli hangja, s a mozdulatok melyek lelassulva követték a történések normális menetének fonalát, ez maradt meg. Ugyan ki érthette volna meg, hogy az utolsó reménységem szertefoszlott, mint a reggeli köd a magas hegyek fenyveseinek derekán, s hogy a bizakodás halványsárga színe számomra megszűnt létezni. Következő emlékem, hogy hason fekszem az iroda padlóján, miután órákat ültem a nyitott ablak mellett azon gondolkodva, kiugorjak-e rajta. Ekkor úgy éreztem, mintha mellkasom alatt tetraéder formában nyílt volna meg a föld, melynek csúcsa a bolygó belseje felé mutatott. Millió kéz karmolt felém, el akarták érni a belső szerveim, melyek az üreg szélein kapaszkodtak nyúlós, vöröses-rózsaszín és fehér inaikkal. A tüdőm, a szívem, mint nagyobb húscafatok, a légcsövem, mint groteszk óriás giliszta csimpaszkodtak üreges, meztelen testemen. A szívem még dobogott, hatalmasakat dobbantott, gürcölt az életért, nem akarta feladni. Rángatták az idegek, hogy ugyanebben a ritmusban lóbálja a körülötte úszó undorító foszlányaimat. Különös dolog volt, hogy kétségbeesetten definiálni akartam kapcsolatunkat. Talán, hogy értelmet adjak a lélegzésnek? Érlelődő és megérett, érinthetetlen és érinthető, tapasztalható és homályos, lélegző és fullasztó. Minden és a semmi egyben, melynek bizonytalanságát a fájdalomcsillapító elfedő hatásmechanizmusa alapján működő módokkal próbálom enyhíteni csupán. De mi mást választanék? A magányosság, s a kiterített érzelmek szőrös bőrfoszlányain haladjak egyedül utamon? Hát nem így a jobb? Hisz akkor úgy vesztem el végleg a föld közelségének gravitációs méltányosságát, hogy ő is ott van, periférikus látóterem állandó részese, s ha kialszik fényem hát ő az, ki színfoltjával utolsó homályos képem átkeretezi.

 

Egy jó ideig ott ülhettem teljesen mozdulatlanul, mert tisztán emlékszem a szobába vetülő árnyékra, ahogy lassan az arcomra kúszott. Akkor jelent meg a nő képe előttem, bár fogalmam sem volt róla milyen lehet. Egy homályos női figura rajzolódott ki és az érzés, amit ekkor hozzákapcsoltam az első és egyetlen volt, melyet valaha tapasztaltam vagy tapasztalni fogok. Hatására a torkomon, mintha váladék csorgott volna alá, s a szám kiszáradt, közben az ülepem zsibongani kezdett. Valami betegesen kellemes, bűzösen finom és fanyaran kocsonyás érzés volt. Valamilyen módon a közelében akartam lenni a nőnek, hisz Ádám őt szereti, s akkor a részese, s ha én a nő részesévé válok, az Ádám részese is leszek egyben. Egész napomat a gép előtt, a felesége után nyomozva töltöttem. Emlékszem, amikor először pillantottam meg a fényképét mélységes kín nyilallt belém, hisz kiderült, teljesen az ellentétem: markánsak az arcvonásai és alapvetően sötét karakter, sötétbarna hajjal és szemmel, kreolos bőrszínnel. A szemem ticcelni kezdett, elbőgtem magam és a festék vastag fekete csíkban szántotta végig az arcom.

 

Most éppen öltözködöm, figyelve az apró részletekre, hogy ruhadarabjaim az Ádám számára még ismeretlen csoportból kerüljenek elő. Olyan két hete nem tudom kiverni fejemből az asszonyát. Én dekoratívabb vagyok, és ez még jobban fáj, hisz ez csak azt bizonyítja számomra, hogy olyan belső értékekkel rendelkezik, amikkel én nem, s valamilyen szinten ez a verseny így esélytelen. Ha a külseje vonzóbb lenne, mondhatnám, hogy erről nem tehetek, hogy így születtem, s panaszkodhatnék a sors igazságtalanságán, megívva egy pár üveg bort, miközben sírva bámulom magam a tükörben. De így? S ráadásul egy színésznő. Ez mindennél rosszabb, hiszen ő is művész, mint csodálatom tárgya. Lelki szemeim előtt látom, ahogy ragyogó tekintettel szavalnak el valami verset, s látom, ahogy kiállításokra járnak, átbeszélik más művész lehetséges mozgatórugóinak tárházát, vagy a művek születése mögött megbújt érzelmek sokaságát. És én? Én egy 38 éves, hétköznapi, rendkívül ragaszkodó, hatalmas szívvel megáldott, önfeláldozó és végtelenül romantikus nő vagyok, aki sportban kiemelkedő, társas életben közkedvelt, jó hallgatótárs. Eldobott, koszos, használt papír zsebkendő, ami sokáig ül a zsebedben, és amikor összeszárad, még akkor is engedi, hogy használd. Szóval válogatom a ruhákat, és mindenképp kényelmesekre vadászom. Az izgalom a torkomban szólaltatja meg szívem dobogásának ritmusát, s a tenyerem nedvesen csúszik a kilincsen, ahogy kilépek a kapun az utcára. A cél a színház. Egy hete csinálom ezt, s azóta különös dolgokat tapasztalok. Minden este van egy pár perc, amikor szó szerint kívülről látom magam. A kép változik, s hol felülről, hol hátulról, hol egyik vagy másik oldalról szemrevételezem saját szánalmas figurám. Közben testi érzéseim megváltoznak, s hol orbitálisan nagynak és ormótlannak érzem magam, hol pedig vékonynak, cingárnak. Ilyenkor a környezetem hangjai eltorzulva jutnak el hallójárataimba, s az emberi beszédet hol felgyorsítva, hol lelassítva és vontatottan hallom. Tehát az asszony után kémkedek, de nem érdekel, mit csinál és kivel, az érdekel milyen. Figyelem a mozdulatait, a ruháit, a sminkjét, a gesztusait és a mimikáját. Azonban nem érem be ennyivel, a közelébe akarok férkőzni és hallani akarom, ahogy beszél és meg akarom ismerni a gondolkodását. Esik az eső, de engem egyáltalán nem zavar, sőt élvezem, ahogy a hideg nedvesség ráül a hátamra és átjárja a tüdőm. Beteges boldogsággal tölt el, hogy lassan belázasodom és csöpögni kezd az orrom. A fizikai gyengeség reprezentálja belső lelki világom, és így harmóniában vagyok önmagammal. Minden nap közelebb és közelebb settenkedem a bejárathoz, hogy amikor kilép a nő én ott legyek és rálássak. Ott van. Rövid férfias frizuráját furcsa sapka alá rejtette, hosszú lila ponchója eltakarja semmilyen testét, sminkje erősnek nem mondható, ám látványos, arckifejezése komor, elgondolkozó. Társai rendkívül nőies és karcsú színésznőcskék, akik csacsognak és kacarásznak hangosan, mire ő monológjában kifejti a mai színházvilág társadalomra kifejtett intenzívnek nem mondható hatását. Egy kép villan fel bennem, ahogy kezeimmel két oldalról préselem homlokát, míg a szemei lassan vérbe borulnak, s ő szánalmas vinnyogó hangot ad ki mindeközben. Azonnal elhessegetem a gondolatot, s zavartan felnevetek. Földbe gyökerezett lábakkal állok és bámulok az eltávolodó kis csapat után, miközben nyalogatom a számba csurgó sós taknyomat. A gyomrom kifordulni vélik helyéről, ahogy a feszültség nyomása tekeri, csavarja minden égtáj irányába. A szenvedés malma őröl, s én várom a végét. Telnek az órák és az üres utcát bámulom, a kíntól hangosan nyögnék, de már ahhoz sincs erőm. És ugyan mi értelme lenne? Csak a várakozás marad, hogy testem jelei lassan csökkenjenek, s engem az őrület elkerüljön végre.

 

Az ablak előtt állva bámultam az esőt, amikor az az érzés futott végig hátgerincemen, amit gyermekkoromban tapasztaltam a kórház ablakának támaszkodva, figyelve távolodó kis családomat. A kiszakítottság, elhagyatottság végső és visszafordíthatatlan élménye volt. A törés, amely többé be nem tapasztható, s repedésével kézen fogva kísér egy életen át. A kontrollálhatatlanság, a tehetetlenség és az ezekből fakadó bizonytalanság füstös ködéből rajzolódott ki egy olyan részem, mely eddig nem létezett. Másnap vettem egy lila ponchót, s a tükör előtt állva lilaságom elkápráztatott. Lassan fogalmaztam meg, ahogy az emlékezet az érzelmekkel elhomályosított percek kockáit élezi a memória vegyi folyadékának egyvelegében, hogy a mai színház mily kevés hatást gyakorol a társadalom különböző aspektusaira szemben a régmúlttal. Lázas szenvedéllyel dobtam le magamról ruhadarabom, lila foltja az ágyon, mint kivérzett holttest mélyre nyúlt nyoma.

 

Már elképzeltem és eljátszottam százszor a fejemben, hogy mit fogok kérdezni a portástól, hogy fogok viselkedni. Amikor a színház bejáratához értem olyan izgalom fogott el, mint amikor először léptem be az egyetem kapuján. A portás kedves bácsi volt, s tájékoztatott, hogy takarítónői állást tud felajánlani. A tekintetéből ítélve még folytatta volna elmondván, hogy a fizetés engem valószínűleg nem elégítene ki, én azonban beléfojtottam a szót, amikor lihegve köptem rá bizarr sikolyszerű igenemet. Összehúzta szemöldökét, s furcsállva mustrálgatott, de én lelkesen adtam elő előre begyakorolt mondókám a színházvilág és a színészek imádatáról, és a gazdag férjemről, aki eltart. Tetszett neki a romantikus történetem, s oly meggyőződéssel voltam képes ezt átadni, oly tágra nyitott, kissé flörtölős tekintettel, hogy miután megérintettem a vállát még egy teára is beinvitált magához. Nagyon elégedett voltam magammal, ahogy tudatossá vált számomra, kívülről mennyire elbűvölő vagyok.

 

Már egy hónapja dolgoztam a színházban. A volt főnökömből felmondásomkor kitörő megkönnyebbült sóhajon egyáltalán nem lepődtem meg, tekintve az elmúlt időszakban tanúsított nem túl fényes teherbírásom. Itt rendkívül precízen végeztem a munkám, s mindenkivel nagyon nyájas voltam. A feleség reggelente könnyedén üdvözölt a folyosón, s miután egy ideje módszeresen nem engedtem más takarítónőt szobája közelébe, eljutottunk odáig, hogy kifejezte elégedettségét munkámmal kapcsolatban. Kissé távolságtartó volt, de pontosságommal, udvariasságommal lassan beloptam magam a szívébe. Kilestem milyen újságokat olvas, s miután beszereztem az egyik kedvencét, rendszeresen úgy helyeztem el köpenyem zsebébe, hogy szobája takarítása közben neki szembe tűnjön. Megfigyeltem, hogy már többször is észrevette, de még csupán a szándék formált néma szavakat ajkára, hogy megszólítson. Aztán egy nap beszédbe elegyedet velem, mert szüksége volt hallgatóságra. Izzott a levegő körülötte, ahogy ecsetelte az egyik cikkel kapcsolatos szenvedélyes gondolatait. Elbűvölő volt. Aznap éjjel nem tudtam elaludni, csak az a jelenet járt a fejemben. Láttam, ahogy szikrát szórnak gyönyörű mélybarna szemei, ahogy mozognak keskeny ajkai, s vérvörös nyelve néha kibuggyan. Hallottam ruhája susogását karjai széles mozdulatai mentén, miközben kusza hajának puhasága szinte érintette arcbőröm. A következő alkalommal, amikor újból az öltözőjében volt takarításom ideje alatt, szintén elmerült egyik kedvenc folyóiratában. Emlékszem egy alacsony kis széken ült, s magához hívott, hogy mutasson valamit. Mellé állva hajoltam felé, s hallgattam sokatmondó, kissé dörmögő szavait. A feje búbját figyeltem. Rakoncátlan kisfiús fürtjei szétnyílva engedtek betekintést hófehér fejbőrére, szemhéján pedig néhány csillogó pigment árulkodott az eltávolított smink létezéséről, s finom kis szempillái remegtek apró pislantásai édes ritmusára. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megszagoljam. Érezni akartam az illatát, beszívni, s magamévá tenni, így hát közelebb hajoltam, s úgy tettem, mintha beleolvasnék az adott cikkbe. Térdem beleremegett a gyönyörbe, melyet közelségének puha finomsága okozott, s erőteljes zsibongás kerített hatalmába. Kívántam, annyira, hogy képes lettem volna leguggolva csókolni, simogatni, kedves szavakkal elárasztani, mindaddig, amíg ő az, ki odaadja magát nekem. Elfojtott nyögésem hatására meglepetten pillantott fel, s mivel arcom már oly gyakorlottan maradt kifejezéstelen úgy értelmezte rám is nagy hatást gyakorolt a cikk tartalma.

 

Éjszakánként nedves extázisban nyögdécseltem, s úgy tekergőztem az ágyon magam alá gyűrve izzadt ágyneműm testszagú bizonyítékát, mint az angolna, amikor a folyó keskeny szakaszainak társaitól zsúfolt kanyarait hagyja maga után. Összeszorított csukott szemem sötétségében finom bőrrel borított testrészek apró felvillanásai bolondították meg orrlyukaim járatait, s a sóhajoktól kiszáradt szám fájdalmas nyelésre sarkallta nyelvemet. Én remegve szorítottam melleim, hogy az iránta érzett szerelem borzongató mámora ne szakítsa oly erővel darabokra mellkasom nyers belsőségét. Tökéletlen testrészeid úgy gyönyörűek, ahogy léteznek, s úgy vágyom közelségükre, ahogy a szenvedélybeteg állandó vágyának tárgyára! Képzeletemben simítom finom bőröd, markolászom puha húsod, s kezeim oly területekre tévednek, melyek illata bódító mámorossággal töltik meg érzékeim szabálytalan edényeit. Látom a kéj keltette lágy ráncaid szemed körül, hallom nyögésed minden kellemes akkordját, s nyálam kicsordul ajkaid vélt érintésétől, míg ujjaim közt melled szétfolyva érinti nyelvem vörösségét, s boldogság ölel körül izgatottságod legmagasabb fokától.

 

Szemeim besüppednek meggyötört arcom árkaiba, összeszorított szám mentén fájdalom fakad a kiharapott sebekre, s én az ajtó minden vonását magamba rögzítem, szinte eggyé válok a fa apró rostjaival, ahogy ábrázatomat hozzásimítom. A szívem szapora dobbanásának ritmusára tör fel belőlem a szakadozott sóhaj, ahogy erőtlen karomat a levegőbe lendítem. Kopogok. A nő csendes, csak néhány szót motyog, de a másik hang dörmögő simogatása, s a simogatás pusztító azonosítása – Ádám - körbefonja ujjaim a kés nyelén, s egy pillanatra megszűnik a szuszogás, megszűnik az áramlás, s a szavak egyre hangosabbak fejemben:

 

Számíthatok rád Istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme.

 

Temess a karjaid közé,

ne adj oda fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hívásom sose lankad.

 

Légy reszketésem öröme,

mint lombjai a fának:

adj nevet, gyönyörű nevet,

párnát a pusztulásnak.*

 

 

Az ajtó kinyílt, s ő úgy pattant fel, mintha valami bűnt követett volna el az imént. Az őszülő halántékú pszichiáter összeráncolt szemöldökkel mérte végig, s amikor észrevette a lány kezében lévő füzetlapokat elmosolyodott. Lassan zárta be az ajtót, s közben morogta:

- Rendkívül értelmes, intelligens páciens. Legtöbbször szeretetreméltó, mindenkivel szót ért és kellemes beszélgetőtárs, máskor viszont követelődző, durva és agresszív. Olyankor naphosszat az ablaknál áll, mialatt egyik cigarettát szívja a másik után.

 

 

* Pilinszky János: Panasz (részlet)

 

 

szabóada 2012.02.25. 10:49

azt hittem nem..

mégis könnyezem,
pedig magam szaggattam
szívemből könnyedén,
mely kőkemény,
szikla
forrása fakad
hullámzó tükörben,
miért vérzem?
S te érzed-e?
Vagy lelked tompán
koppan kebleken,
távoli utakon,
százszor szebb napodon
nélkülem?

2 komment

Címkék: vers neked

szabóada 2012.02.15. 11:25

elégia

elképzelési síkon lábrajárt gondolat       farkasvakság áldozataként kiutat kutatva
kiskapuk alatt hovatovább sem halad
hurok szorul oszlopfőn nyak
elme borul agóniában zsibbad
járhatatlan utak
megtaláltan is
elveszett helyeken.
nem vagy
halva lélegzem
hallottál nevetni?
fekete lyukba folyt hang
valóságba feledten

 

szabóada 2012.01.03. 18:25

biztos

Csak lábnyomai mutatják,
hogy előttem járt.
S bár mondják, oda nem követ,
tán érzéki csalódás,
hogy el még sem engedett?